Midőn egy kérdésre egy választ adok, és ez a válasz lesz minden kérdés minden válasza is Egyben.
2011. április 20., szerda
Kérdés-válasz 3.
És míg ezernyi kérdésem volt, a válaszok gyakran érintetlenül hagytak.
TUDOM, Idővel egyetlen kérdés maradt, mi segít: MIÉRT?
TUDOM, Idővel egyetlen kérdés maradt, mi segít: MIÉRT?
Kérdés-válasz
Sokszor eszembe jutott, vajon mit gondolnak rólam mások.
A válasz milyen egyszerű manapság: pont azt, amit én gondolok, róluk.
A válasz milyen egyszerű manapság: pont azt, amit én gondolok, róluk.
2011. április 9., szombat
Csendes napok
Csendes, finoman csordogáló napok zajlanak. Csendes: a megnyilvánulni akarás minimális, a befelé-fordulás, szemlélődés túlsúlyban. A múlt héten lekapott valami a lábamról, összetörpített, itt-ott megsemmisített. A fizikai erő olyan szinten hagyott magára, hogy felállni nem voltam képes. Az egó rémülete inkább csak a külvilágnak szólt. A dolog meglepetésszerűen érkezett, s ismét a hálára és a mulandóságra figyelmeztetett. Aznap a gondolat, mint energia című leckét és átvettem. A példák egyszerűek és szembeszökőek voltak.
Tizenpár órás alvás után a vélt éhség arra sarkalt, hogy leugorjak a sarki kisboltba venni valami harapnivalót. A zuhany után a ruhásszekrény előtt állva kiválasztottam a kedvenc farmerem, melyet kedves kolléganőm hagyományozott rám évekkel ezelőtt, s melyet imádva hordtam, míg kábé 5 helyen szakadt szét rajtam. Mint utólag megtudtam, a nadrág ebben az évben töltötte be 11.életévét. Magamra rángattam, s mivel távoli földről származik, hagytam, hogy a "betegségtől" gyenge elmém könnyen háttérbe szorítva, hadd töltsön el, minden onnan származó kép, mi mostanság megelevenedett bennem az óceán túloldalán szerzett élményekből. Meditatív, vagy öntudatlan állapotban jártam meg a boltot, fejemben az udvaron éberen átfutó macska éhségkiáltásával. A bevásárlószatyromban egy alutasakos cicavacsival tértem vissza a kertbe. "Farkasszemmel" érzékeltem, hogy az első cicc-re Totó elindult a pincéből, s a hívószó negyedik ismétlésére már a szokásos találkozási ponton termett. Az etetés guggoló pózát testem fárasztónak találta, úgy döntöttem lecsücsülök a földre a jóízűen lefetyelő cicák mellé. Elnézve őket, gyönyörködve fenségességükben, és teremtményi tökéletességükben ki tudja mivel érzékeltem, hogy az udvar külső részén két nő jelenik meg egy tinédzserforma, biciklit toló fiúval egyetemben, s a "nem túl rokonszenves"-nek címkézett szomszéd is elsiet valahová szuterén-lakjából. Behunytam a szemem, és sóhajtva adtam át magam az ismerős információbőségnek, s mire kinyitottam, előttem állt "a nem túl rokonszenves". Rámosolyogtam, mert tudtam "címkét" cserélni jött, s valóban...megkérdezte rosszul vagyok-e, s van-e szükségem segítségre? Kedvesen elutasítottam és megköszöntem figyelmességét, majd finoman szórtam a "rendben vagyok"-energiából a másik háromnak is, hogy enyhítsek belső feszültségükön, melyről felém-pillantgató tekintetük is árulkodott. A lakásba érve épp lepakoltam, amikor telefonos üzenetet kaptam a lánytól, akié a nadrág volt anno. Vigyorogtam: csaknem egy fél éve nem üzent már; a jelenség az általam mindig is nagyra tartott vevőkéit dicsérte.
A szokásos, öt napos léböjt ismét könnyített terheimen,s újfajta megnyugvással töltött el.
Egy vizes-ráolvasós meditációban kristályosodott bennem új mantrám, mely két formában lepte el otthonom kis zugait: "Képes vagyok rá!" és "Tudom."
A pénteki Csenrézit elhatározástól függetlenül immár másodjára Japánban töltöttem, nagy szükség van arrafelé az enyhet adó pillanatokra. Egy kézfogás, egy biztató mosoly, egy pillanat, melyben kihagy az állandó szenvedést okozó fájdalom; egy ölelés, egy ismerős előbukkanása a romok alól, egy ima, mely érezhetően összekapcsol valami olyasmivel, ami rendíthetetlen, elpusztíthatatlan, örök.
Mondom. Csendes napok.
Tizenpár órás alvás után a vélt éhség arra sarkalt, hogy leugorjak a sarki kisboltba venni valami harapnivalót. A zuhany után a ruhásszekrény előtt állva kiválasztottam a kedvenc farmerem, melyet kedves kolléganőm hagyományozott rám évekkel ezelőtt, s melyet imádva hordtam, míg kábé 5 helyen szakadt szét rajtam. Mint utólag megtudtam, a nadrág ebben az évben töltötte be 11.életévét. Magamra rángattam, s mivel távoli földről származik, hagytam, hogy a "betegségtől" gyenge elmém könnyen háttérbe szorítva, hadd töltsön el, minden onnan származó kép, mi mostanság megelevenedett bennem az óceán túloldalán szerzett élményekből. Meditatív, vagy öntudatlan állapotban jártam meg a boltot, fejemben az udvaron éberen átfutó macska éhségkiáltásával. A bevásárlószatyromban egy alutasakos cicavacsival tértem vissza a kertbe. "Farkasszemmel" érzékeltem, hogy az első cicc-re Totó elindult a pincéből, s a hívószó negyedik ismétlésére már a szokásos találkozási ponton termett. Az etetés guggoló pózát testem fárasztónak találta, úgy döntöttem lecsücsülök a földre a jóízűen lefetyelő cicák mellé. Elnézve őket, gyönyörködve fenségességükben, és teremtményi tökéletességükben ki tudja mivel érzékeltem, hogy az udvar külső részén két nő jelenik meg egy tinédzserforma, biciklit toló fiúval egyetemben, s a "nem túl rokonszenves"-nek címkézett szomszéd is elsiet valahová szuterén-lakjából. Behunytam a szemem, és sóhajtva adtam át magam az ismerős információbőségnek, s mire kinyitottam, előttem állt "a nem túl rokonszenves". Rámosolyogtam, mert tudtam "címkét" cserélni jött, s valóban...megkérdezte rosszul vagyok-e, s van-e szükségem segítségre? Kedvesen elutasítottam és megköszöntem figyelmességét, majd finoman szórtam a "rendben vagyok"-energiából a másik háromnak is, hogy enyhítsek belső feszültségükön, melyről felém-pillantgató tekintetük is árulkodott. A lakásba érve épp lepakoltam, amikor telefonos üzenetet kaptam a lánytól, akié a nadrág volt anno. Vigyorogtam: csaknem egy fél éve nem üzent már; a jelenség az általam mindig is nagyra tartott vevőkéit dicsérte.
A szokásos, öt napos léböjt ismét könnyített terheimen,s újfajta megnyugvással töltött el.
Egy vizes-ráolvasós meditációban kristályosodott bennem új mantrám, mely két formában lepte el otthonom kis zugait: "Képes vagyok rá!" és "Tudom."
A pénteki Csenrézit elhatározástól függetlenül immár másodjára Japánban töltöttem, nagy szükség van arrafelé az enyhet adó pillanatokra. Egy kézfogás, egy biztató mosoly, egy pillanat, melyben kihagy az állandó szenvedést okozó fájdalom; egy ölelés, egy ismerős előbukkanása a romok alól, egy ima, mely érezhetően összekapcsol valami olyasmivel, ami rendíthetetlen, elpusztíthatatlan, örök.
Mondom. Csendes napok.
2011. március 29., kedd
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)