Egyszer

Nem írtam blogot, mikor utoljára így voltam. Lehelre már rég az úton járva találtam, valamiért ő egy meghatározó pont volt az életemben. Vajon mi lehet vele? Isten tudja.
Most, hogy azt érzem, senkinek semmi mondanivalóm nem igazán tudok mit kezdeni egy bloggal.
Bennem zajlanak események, de úgy érzem, mostanság nem kívánkoznak ki. Hiába egy hagyományos én-blogot vezetek, mégis valami olyasmit érzek, mint amit Metnél olvastam pár napja. Vagyis tovább megyek.
A megnyilvánulás vágya az életem más területein sincs meg. Most még a Mester is távoli, elhagytam a szövetséget. (Igazából, tudom, nem is létezett ilyen, csak én tartottam annak.)
Azt hiszem van rajtam valaki, aki átvette az irányítást. Gondoltam, hogy segítséget kérek valakitől, de aztán mégsem. Megnyugtató a jelenléte. Habár sokat vagyok álmos és fáradt, sok energiát emészt, de most jó érzés nem önmagamnak lenni. Ez is egy megoldás. Több hónapos érzelmi csata ért véget, minden megszűnt.
És valahogy szabadnak érzem magam. Vagyis er-mentesnek.
És ez megnyugtató, lágy, könnyű.
Milyen érdekes, hogy pont akkor érzem magam tisztának, mikor épp az ellenkezője zajlik velem.
De magamnak sohasem voltam elég jó.
Most rendben vagyok. S ha ez úgy valósulhat meg, ahogy épp most van, hagyom, mert pihenni is kell néha.

So....

Rengeteg

Rengeteg számomra fontos történet zajlik bennem, rengeteg hatás ér, sok mindenből sokfélét tanultam az elmúlt hét során.
Az utazás elmaradásával befelé indultam. Új terveket kovácsoltam, melyeket már most látom, hogy nem fogok megvalósítani. A terveim nyilvánvalóan csak arra használom, hogy szemrehányásokat tehessek magamnak megvalósulatlanságuk miatt. Megfigyelésem szerint ez tipikus januári és szeptemberi viselkedés. A nyár elmúltával ilyenkor is összegzünk, az aratással nyilvánvalóvá válik, mit tettünk eddig, miből kell gazdálkodni a hátralévő időben.
Persze pusztán véletlen lehet, hogy a számvetés időszaka egybeesik az allergiaszezonnal, amikor ki-ki (egyre többen) saját maga ellen fordul: kudarcaink miatt érzett belső feszültségünkből fakadó, elfojtott dühünknek célpontjaként legtöbbünk saját magunkat állítjuk be ahhoz a bizonyos falhoz. Mivel nem szeretjük látni, hogy nem úgy haladunk, ahogy szeretnénk, sírunk. Mivel jól tudjuk, hogy ennek okai csak mi lehetünk, ugatásszerű hangokat hallatva tüsszögünk, mivel saját magunkra csak nem kiabálhatunk... És a kedvenc fordulatom itt is él: az elnyomás nem segít, csak ront, a félrenézés nem lehetséges.
Nem egyszerű időszak ez. Egy szűz jegyűnek mégis erőt ad, hogy hazatért, hogy eljött az ő ideje. Az ősz illatával, az éjszakai lehűlések közbeni fellélegzéssel, a sárguló levelek színes látványával feltöltve ellensúlyokat rakosgat az ilyenkor el-elbillenő mérlegre.
A születésnapom ismét azt a meglepetést hordozta, amit mostanság egyre többször felfedezek. Ahogy Cherrygirl viccesen megfogalmazta: "Én mindig mondom, hogy téged mindenki szeret. Lehet ezért utálsz annyira?" Jó móka, és még jobb tanítás.
Volt már ilyenem, három éve pont ugyanezt tapasztaltam, hasonló megdöbbenéssel, és hasonlós sóvárgással legbelül egyetlen személy figyelme iránt.
Most, hogy újra látom ezt, kicsit kívülről szemlélhetem, s a szituációk feltűnő ismétlődése akár szórakoztató is lehetne. De én inkább megrémülök.
Félelemmel tölt el, hogy az önámításom ismét véget érhet. Olyan jól esne rózsaszínnek látni mindent.
Ehelyett a kép egyre szürkébb, egyre 'valósabb', egyre jobban rám hasonlít.
Csak remélem, hogy nem 'a szenvedő' az igazi az arcom.

Nem. Nem csak remélem. Tudom.

Akkor

Majd, ha már nem keresem pillantását a szembejövők tekintetében,
akkor túl leszek rajta...