Semmi probléma

Pár napja realizáltam, hogy enyhén korpásodik a hajam. Rá egy napra éjszaka arra ébredtem, hogy csikorgatom álmomban fogaimat. Ez magyarázatot ad ara, hogy pár hete azon morfondírozok, hogy miért érzem másnak a felső és alsó fogsorom találkozását. Ma reggelre  - szintén alvás közben - véresre vakartam a bal lábszáramat.
Nem kell hozzá pszichiáter, sem lexikon a pszichoszomatikus betegségekről, hogy tudjam, 'enyhén' feszült vagyok.
A vezetésre oktató tanárom, mégis úgy dönt mellettem, hogy már a második órámon bevisz a forgalomba. Nem kissé növelve evvel a bennem feldolgozásra váró stresszt.  A harmadik vezetés óra után, feszültségkezelésből jelesen hazafelé egy érthetetlen szövegű Snow Patrol számmal nyugtatom magam. A zene csökkenti a hullámzás mértékét bensőmben, a múzeum lépcsősorából áradó energetika viszont fellebbenti a fátylat, s egy pillanatra látom, milyen szennyes mi mélyen legbelül kavarog. Hazaérvén célirányosan az oltár felé veszem az irány, 10 perccel később már benne vagyok a Siné-ben, Csenrézi formáinak ismétlése, és Guru Rinpocse mantrája 2 óra hossza alatt csendes őrültté nyugtat.

Beteg a világ. Időzített bombák mindenhol.

Hát na

Férfiak és nők, lányok és fiúk, emberek és asszonyok. És lőn belőlük pár. És hívják vala párkapcsolatnak.
És csinálják. Mindenhogy. Legtöbbször és legfőképp. Egymás után, egymás közben. És hát nem megy.
Valamiért nem megy.
Közben némelyek töprengenek kicsit, némelyek csak keresnek vakon.
Némelyek találnak, némelyek elfordulnak.
Önmagukat egy döntés mentén határozzák meg: függők, vagy magányosak. Majmok vagy farkasok.
A minap egy meditációban végignéztem életem ilyen vonatkozásait.
Hogy mire jutottam?
Arra az egyszerű megállapításra, hogy életünk fő kérdése, mennyire nem fontos, mennyire esetleges, mennyire olyan, mint mi épp akkor.
Nem jutottam hatlmas felismerésre, nem lettem én az igazság birtokosa.
Csak azt éreztem, hogy nem számít.
Semmi különös nincs ebben a kérdésben, semmi olyan, ami ne lenne ezer más kérdésben jelen.
A Mátrixban némely részeket rózsaszínnel festettek.

Strange days ____ The Help

Strange days

Különös érzés kerített hatalmába ma reggel.
Ismerős, szokásos, gyakran visszatérő.
Tizenkettedike van.
Ennyi.
Holnap ismét ünnepre díszítem lelkem.

The Help

December elején a főiskolai barátom megkeresett, és azt mondta, segíteni szeretne nekem.
Nem igazán értettem, mire gondol: nem kértem ugyanis segítséget.
Azt mondta, nem tudja, miben kellene nekem segítség, s azt sem tudja, mit segíthetne.
Mégis úgy érzi, hogy nála van egy kulcs ahhoz, hogy jobb legyen nekem.
Merthogy azt látja, hogy van bennem egy különös szomorúság.
Bármit teszek, mondok, vagy bármit is sugárzok, ez a szomorúság átsüt rajta.
A Mester figyelmeztetett, vizsgáljam meg, kinek a szomorúságáról van szó.
Megvizsgáltam. Nem vagyok sokkal előrébb.
Nem értem bö akarását, miért hiszi, hogy meg kell engem menteni.
A szomorúság lehet az övé, nyilván; nem szánt magának könnyű sorsot.
De hogyan hagyhatnám figyelmen kívül az érzést, mely amikor ez a szó  - 'szomorúságod' - elhangzott, legbelül megmozdított valamit.
Egy pillanatra egy kis zugban az összekuszálódott belsőmben apró lángocska gyúlt.

Egyébként meg, hogyan is lehetne bárki boldog ebben a világban?
Tudjuk már rég a választ, hogy aki kifelé néz álmodik, aki befelé, ébred. (szép gondolat volt Jungtól)
De nem egyszerű.
Amikor befelé tekintek, gyakran gondolom azt, elmenekülni próbálok csak a körülöttem zajló események elől.
Valós-e az a boldogság, amit akkor érzek, mikor reggelente a hűvös időben  nyitott kabáttal sietek munkába, és a Múzeum kertjének öreg fáira felpillantva a tört fényben elmélázok azok és a pillanatok tökéletességéről.
Szeretem a tiszta, ártatlan, érintetlen jelenségeket.
Szeretem a képeket, amikből hiányzik az ember.

Hol a hiba?

Ilyen volt....

Sorra olvasom a blogokon, weboldalakon a 2011-es év összefoglalóit, s eldöntöttem, készítek én is egy éves leltárt. A tudatosság ébredéséhez az is hozzátartozna ugyebár, hogy kapásból tudnom kéne, mik történtek velem az elmúlt év során.
Arra pontosan emlékszem, hogy olvastam Metarjuna blogján a 2011-es évköszöntő bejegyezését... hmmm, na nekem ez olyan, mintha csak pár hete lett volna. Végül is az 52 is egy szép szám, igaz. Csak olyan nagyocska, már ha hetekre vonatkoztatjuk.
Annyi bizonyos, már ebből a momentumból is kitűnik az egész 2011-es évem olyan volt, mint egy különös montázs: múlt események nyilvánvaló következményei feldarabolva, átszabva, csinosítva rádobálva egy papírlapra, surrogva-zizegve próbált összeállni egy új egésszé. Innen üzenem az alkotónak: ez most nem jött össze! (Ezek szerint 2012-ben is jellemző lesz, hogy üzeneteket hagyok magamnak:-)
Azért sok mindent történt, de inkább azok maradtak meg, amik nem.
Pesszimista fókusz, tudom jól. Telihold van, most elhatározom, hogy ezt csökkentem. Menni fog. (Máris mily' optimista, ugye-ugye? )
Szóval 2011-ben sem jártam északon. 2011-ben sem lettem buddhista. 2011-ben sem voltam elvonuláson. 2011-ben sem végeztem önkéntes munkát. 2011-ben sem költöztem el Pestről. 2011-ben sem találtam meg az igazit. 2011-ben sem váltottam munkahelyet. 2011-ben sem beszéltem Cser Zolival, és nem kerestem meg a Dzogcsen közösséget. 2011-ben sem lettem nyitottabb, barátkozóbb. 2011-ben félbehagytam egy regressziót. 2011-ben sem láttam a Tort. 2011-ben sem sportoltam rendszeresen. 2011-ben sem világosodtam meg.

Viszont, ami jól alakult a 'nem'-sorban: 2011-ben egyszer sem voltam orvosnál. Ismét eltelt egy év hús, tojás, gomba és alkohol nélkül (ez már harmadik vagy negyedik), sőt ezek vágya nélkül. A testem barátként kezelem, ha beteg is lesz, 90-95 százalékos eséllyel nyilvánvaló, hogy hol a bibi. Újabb infókat tudtam meg a fűszerek mértékletes használatának fontosságáról, illetve a gyógyszerek tökéletes elutasításáról (2 szem Nospa és egy tasak Neocitran kihányása volt a tanulópénz).

És akkor az igenek.
2011-ben végre eljutottam Erdélybe. 2011-ben részt vettem egy különös korona-gyűlésen, Nagyszékelyben. 2011-ben voltam egy magyarországi buddhista templom avatásán. 2011-ben megtanultam jógázni. 2011-ben a Belső Forrás kreatív írás-műhelyein írással foglalkoztam. 2011-ben megtartottam a barátaim. 2011-ben részt vettem egy Lovas-találkozón, amit az unokatestvéreim szerveztek, s újra együtt láttam a 'bő' családom. 2011-ben klasszikus értelemben véve is voltam szerelmes. 2011-ben megálmodtam és felvarrattam az első tetoválásom. 2011-ben a Cukor-réten teljesen egyedül raktam egy kis tüzet a Pilisért, s meditáció közben szereztem egy vadnyulacska barátot. 2011-ben megmentettem egy sérült kutya életét. 2011-ben részt vettem és áldást kaptam egy hindu tűzszertartáson. 2011-ben újra önfeledten táncoltam egy koncerten. 2011-ben megtanultam sminkelni. 2011-ben levizsgáztam Kreszből. 2011-ben felolvasták a pálmalevelem. 2011-ben megleptek egy horoszkópkészítéssel. 2011-ben is írtam blogot.

És hát 2011-ben rengeteget tanultam magamról.
Megszámlálhatatlan apró, közepes és nagy dolgot.

2011-ben is voltak kedvencek.
Könyvben  Marion Zimmer Bradley Avalon-ja (Avalon ködbe vész) és Pinkola Estés Clarissa Farkasokkal futó asszonyai vitték a prímet, filmben egyértelműen Susanne Bier Egy jobb világa remegtetett meg leginkább, a két Ewan McGregor film mellett (Kezdők, Hétköznapi pár), majd kicsit megnevettetett és elvarázsolt Woody Allen párizsi vidámsága (Éjfélkor Párizsban) és Audrey Taotou bohókás Emilije (Mosás, vágás, ámítás). Sorozatokban a The Big Band Theory mindent vitt, de Az új lány folytatást is nagyon várom már.

Zenében  a rengeteg új meditációs zene közé tört be Takahiro Kido és a Lamb. Mindkettő nagy szerelem.

Hát ennyi a leltár.
Lassan fogadalmat is tehetek.

Béke, béke, béke.