Rátekintve

Fölszaladt a lépcsőn és az ablaktáblákat kicsapva letekintett.
Ami szeme elé tárult, csodálatos volt, fényes, és szabad.
Ő mégis sírva fakadt, és magárahagyottan zokogott.
A legmélyebb félelme ablakát tárta szélesre imént.
Amit fennhangon hirdet, mind hamis.
Nincs, aki szabadon észrevenné, szeretné őt.
Abban a pillanatban csak a távolságot látta, és nem bírt az elméje szorításán enyhíteni.
Lekuporodott, és várt...

Neptunusz, Neptunuszom!

Örvénylő kékséged ismét elsodort.
Elfedted előlem a 'valóságot', kékes füstöt fújtál szemeim elé, mikor gyógyulásra vágytam.
Elmerülve hanyatlottam képzelt, megtartó karjaidba.
Egy éjszakán át pörgettél sötét viharodban, s új emberként ébresztett tündöklő szerelmem.

Otthonomban bélést kap a kémény.