Már nem emlékszem, hogy volt.
A Mester mondhatta el, hogy ő mit tesz, ha a segítségét kérik.
Kell egy kép, amin a segítséget kérő a kamerába néz, szépen látszik a tekintete, hiszen 'jól tudjuk mindannyian', a szem a lélek tükre.
Aztán meditációs zene be, alázatos segítség kérés, a "legyen meg a te akaratod" kulcsmondat elhangzása után elrévülni a másik tekintetébe olvadva, és jöhetnek az információk.
Lecsupaszítva ennyi történik. Minden információ, ami bennem egy másik ember tekintetét vizsgálva megszületik, az én illúzióvilágomban épül, az én általam ismert szimbólumokat küldi, az általam elszenvedett életfeladatokat tükrözi.
Minden segítségkérő problémája az én problémám is egyben. Hiszen csak azt tudom a másikban felismerni, amit magamban is ismerek már. Rajtam kívül álló eseményeket én sem ismerek.
Sokan mondják, kishitű vagyok, amikor a képességeimről esik szó.
Nem hinném.
Erre, amit fentebb leírtam, szerintem mindenki képes.
Megnézek egy képet, és elmondom, mit érzek közben.
Mi ebben a nagy szám? Ugye, hogy semmi.
Akiknél csináltam már ilyet, újra és újra eljönnek hozzám, és olyan kérdéseket tesznek fel, mint, hogy 'mit érzek' egy betegségük, kapcsolatuk, feladatuk, választásuk kapcsán.
Ha ezek a kérdések éppen béketűrés állapotában érnek, egyszerű őket megválaszolnom; azonban, ha épp érzelmileg telítődött vagyok, zsúfolt, és még csak véletlenül sem tudok egyetlen idegpályát felszabadítani az ürességnek bennem, akkor biza' kérésük egy vastag falnak ütközik, és lepattan.
Az ilyen lepattanós, zsúfolt időszakokban legtöbbször eddig csak 'valós' kifogásokat gyártottam (kifogást épp oly könnyen teremtek már, mint betegséget), de legutóbb kedvem támadt megvizsgálni azt, hogy mi annak az oka, hogy úgy érzem, nem vagyok jogos segítő.
Kismilliószor elhangzott már a számból az a mondat, hogy "én nem csinálok semmit". Ezt arra alapozva szoktam mondani, amit fentebb leírtam. Az, hogy megnézek egy képet, és elmondom, mit érzek, épp olyan egyszerű dolog, mint minden más, amit eddig ezen az úton tettem.
Akik furának tartanak, szoktak olyat kérdezni tőlem, hogy és "hogy volt ez velem, hogyan kezdődött? Vagy én mindig ilyen voltam?"
Hát naná, persze, ki az, aki mindig olyan volt, mint amilyen épp abban a pillanatban, amikor kérdezi ezt... azt hiszem ilyenkor ezt szeretném visszakérdezni, de mint ahogy már írtam, így is az az alapállás, hogy furának tartanak...
Ilyenkor el szoktam rebegni, hogy hát volt egy időszak az életemben, ami nem volt túl szerencsés, elzagyválom az inszomniámat, az első - egy cikkért cserébe kapott - reiki-kezelésem, aztán a beavatást is, itt szokott mindenkinek a megértő csillám megjelenni a szemében, és amikor már olyan szavakkal dobálózom, hogy Metafizikai Akadémia, akkor már csak helyeslőn, és kissé beletörődően bólogató alakokat látok.
Hogy eddig minek feccöltem ebbe a magyarázatba ennyi energiát, bevallom, fogalmam sincs. Azt tudom, a lelkem mélyén mindig az volt a válasz, hogy hahó emberek, én nem csinálok semmit, nem vagyok furább nálatok, épp olyan vagyok, mint ká béci vagy bé icu a szomszédból. Egy átlagember.
Persze, amikor ezt mondtam, akkor meg mindig azzal jöttek, hogy kishitű vagyok. Pedig én tényleg ezt gondolom, és tudom, hogy így van.
Nem tettem én soha semmi különlegeset azért, hogy jobban ismerjek embereket önmaguknál.
Egyszerűen amikor megnézek egy képet, csak azt a figyelmet adom meg nekik, amit ők kényelemből, félelemből, vagy a szeretetlenségükből adódóan megvonnak önmaguktól.
Épp az akadémia vezetőjétől hallottam azt a mondatot, hogy mindenki tudja, hogy mikor fog meghalni...ha mélyen magukba nézzünk, a halálunk idejéről van egy megérzésünk, s ez akkor engem nagyon megfogott.
Tiszta képem van erről, hogy ez egy kulcsmondat volt hozzám, mert bennem mindig volt egy ilyen infó.
Ennek a tudásnak a felébresztéséhez egyetlen kulcs kellett, elhinni, hogy minden bennem van, s ami bennem van, az a minden. Amikor valaki megkérdez egy problémáról, egyszerűen csak annyi dolgom van, hogy meghalljam és elmondjam, azt ami bennem a kérdésére válaszként megszületik. Amit évek óta gyakorolok, és gyakorlásnak is nevezek, az csupán arról szól, hogy a bennem lévő tudásra, intuícióra, ne fessek rá semmit; csak azt tanulom, hogy ne csomagoljam őket. Ne akarjam tálalható formába önteni, racionalizálni, érthetővé tenni. Mert a világ működése nem racionális, nem határok közt zajlik, hanem csak úgy, magától, természetesen, zabolátlanul folyik.
Azt gondolom, hogy ezt mindenki tapasztalja. Tudja, hogy a dolgok így vannak, csak nem érdekli, nem foglalkoztatja, nem ezen gondolatok mentén építi fel az életét. Másra koncentrál. És ennyi.
Épp ezért, sokszor érzem, és teszem is azt, hogy ha valaki megkérdez például, mit érzel, lesz mondjuk gyerekem valaha, akkor visszakérdek: miért, te mit érzel, lesz?
Sokszor az a válasz, hogy nem tudom.
Nehéz ezt elfogadni, mert tudom, hogy tudja, csak nem tesz különbséget tudás, és agyalás között, mint ahogy nem lát túl a felszínen, és nem érzékel mélységet.
De az, hogy ezt nem teszi, nem képesség kérdése, csak egy választás.
Én sem meditáltam addig, amíg egyszer csak nem meditáltam. Én sem tudtam, hogy a kezemből csurgó energiát érzékelhetem, amíg egyszer csak valaki nem szólt, hogy ezt érzékelhetem. Én én megérzékeltem. Én sem narayanáztam addig, míg egyszer csak azt nem mondták, hogy narayanazhatok is. Én sem láttam senki lelkét addig, amíg azt nem mondták, hogy akár láthatom is. Én sem mulasztottam el senki fejfájását több száz kilométerről, amíg azt nem mondták, hogy ilyet is lehet, és el nem mulasztottam. És még sorolhatnám.
Csinálhattam volna ezek helyett valami teljesen mást is. De én ezt csináltam, mint ahogy más ehelyett azt választja, hogy rágyújt egy cigire, vagy bevesz egy fájdalomcsillapítót, vagy megszereli a motorját, vagy tök mindegy mit csinál, akármit.
Most épp azon igyekszem, hogy ne nézzek furán, amikor valaki odajön hozzám, és azt mondja nekem ismeretlenként, hogy van egy barátnője, akinek eltűnt a kutyája, és hát meg tudom neki mondani, ha hoz a kutyáról egy képet, hogy mi lett a kutyával.....
Egyelőre még kis fennakadásaim vannak a dologgal kapcsolatosan, de a gyakorlat most épp arra vonatkozik, hogy ne kérdezzek vissza azonnal: mi vaan? :-)
Ehelyett nyugodt szívvel azt válaszoljam: persze, hozd csak. És miért? Mert tudom, hogy tudom. Nem nagy ügy, szerintem ezt mindenki tudja.
Aki akarja.
