Sokk

Lassan egy hete mondogatom magamnak és a kolléganőmnek reggelente, hogy fájnak az ízületeim. Ma tudatosult ez bennem, elővettem hát mindentudó lexikonom és felcsaptam az adott résznél. Hosszan ecseteli a szócikk az ízületi fájdalmak lelki okait, volt időm hát egyre lejjebb és lejjebb süppedni irodai székemben. A szócikk pár szavas számöriben a következőket javasolja megvizsgálni: a legnagyobb fokú érzelmi elfojtás, ellenállás, gondolati, cselekvési merevség, bizalmatlanság, a spontán reakciók teljes hiánya, hezitálás. "Vissza akarok húzódni, magamba akarok fordulni, mert belefáradtam abba, amit csinálok, aki vagyok, nem akarok már felelős lenni magamért."
Olvasván a sorokat, hát...mit is mondhatnék: nem én voltam a legboldogabb ember a világon. De majdnem.
Örültem, hogy van egy ilyen kis okos lexikonom.

A szeretet dolgában, hm, hát furán működöm.
Írtam már egyszer erről, s a tézisem még mindig tartja magát, csak árnyalódik a kép, lassan foszlik föl a maya fátyla.
A sokak számára útmutató Mennyei próféciák tanításait én megfordítva alkalmazom. Ha valaki szimpatikus, keresd vele a kapcsolatot, hiszen utadon továbbvivő, segítő információk birtokában van.
Erre írtam egyszer Pimandernek, hogy nem állok szóba olyanokkal, akikről úgy érzem, kedvelném őket.
Én ezt már évek óta így csinálom.
Nem kerülök olyanokkal kapcsolatba, akik megérintenek.
Kerülöm őket, mint a tüzes vasat.
S hogy akkor milyenek jelenlegi kapcsolataim?
A rendszerességük mentén alakultak mély barátságokká.
A Mester sem engedett eltűnni. Hónapokig küzdött, hogy elérjen, míg én arra sem méltattam, hogy szemébe nézzek. Ha nagyobb társaságban voltunk, mindenkivel kedves voltam, míg őt egyszerűen figyelmen kívül hagytam. Mintha nem is létezne. Átnéztem rajta, felette, kerültem mindenfelé, ahol csak kiutat találtam.
Ha rajtam múlik, soha egy szót nem váltok vele.
Nem rajtam múlt.

A kolléganőm ma egy jó kérdéssel talált meg. Sosem gondoltam az egyik kedves, ugyancsak egyedülálló barátomra másképp, mint barátra?
De, mondom, volt idő, amikor másnak akartam látni őt, mint amilyen valójában. De rájöttem, barátként sok olyan dolgát képes vagyok elfogadni, tudomásul venni, amit nem tudnék elfogadni akkor, ha a párom lenne.
Mert én nem tudok párként szeretetben működni, csak egy idea kitalálójaként, és tulajdonosaként.
Erre ő megkérdezte: "És ez nem olyan dolog, mint minden más, hogy a tapasztalattal oldódik, alakul?"
A szívem az egekig söpört, mert a kérdés azt mutatta, néha hallja, amit mondok.
Ugyanakkor megdöbbenve dobbant is egyet és elmélázott a következő dobbanásig.
"De.." - mondom.
"Ez is olyan.
De ilyen célokra nem használok embereket kísérleti nyúlként.
Eleget használtam már."

És ezzel nem vonom el a fejlődés lehetőségétől magam?
De. Ölelő karjaim fájdalma mutatja. Elvonom.
De még nem jön a metró.
Még nem érzem, hogy ha nem teszek ezt vagy azt, amit 'nagyon nem akarok', akkor nem élem meg a holnapot.
Még nem.
Nem ez az én témám most.
Ebből még laufom van.

***

De mert ilyen vagyok, nehezen jutok el oda, hogy nagy találkozásokat ünnepeljek a szóval: 'szeretlek'.
Ehelyett, ha nagyon muszáj, Biegelbauer Pál szavaival hozakodom elő:

"Köszönöm, hogy VAGY, hogy találkoztunk.
Szeretlek.
Elfogadlak – akárki vagy, akármilyen vagy.
Nem várok Tőled semmit.
Nem megváltoztatni akarlak, hanem megváltozni akarok Általad.
Köszönöm, hogy léted arra indít, hogy túllépjem felszíni önmagam, és a tolakodó lényegtelenen túl felismerhetem a Benned és bennem lakozó Mindenséget, azt, hogy a Mindenség Szívében egyek vagyunk."

Válogassatok.