Maja

Mert minden nagy változás egyszerűbbé tesz.
A folytatás itt.

Varjak

Ma reggel varjak károgására ébredtünk. Tagadhatatlan jele ez az érkező ősznek.
Ismét eltelt egy hónap az utolsó bejegyzésem óta, s lassan belépünk a 34. hétbe.

Tegnap elalvás előtt ismét annak a nőnek a képe zaklatott fel, akit a kismama-masszázs bemutató óráján masszíroztak.
Annyira sugárzott belőle a szeretetlenség.
Tudom jól, mindenki saját sorsának alakítója.
Most utólag azt mondom, bár ne láttam volna meg.
Bár sose jutott volna eszembe ráhangolódni, közösségbe forrni.
De megtettem.

Így lehet az, hogy tegnap arra kérdésemre, hogy: "Szerinted az egész átalakítást és pakolást miattam csináljuk csak?" azt a választ kaphattam a páromtól, hogy "Hát persze, ki másért?"

Apakép nélkül csakis erre voltam képes. Apa nélküli családot teremteni.
Még csalódott vagyok, mert én is gyerekként szemlélem az eseményeket.
Az elárvultság érzése képes volt beteggé tenni.
De ezen túl kellett esni.
Egy utolsó szeretetlenségből fakadó csalódáson.

Az írás

Nekem az írás terápia. Mióta blogot írok azóta tudatosan, előtte valahogy tudat alatt működött ez a segítő módszer.
Egy az én életemnél, egómnál sokkal többet meghatározó folyamat indult el bennem pár hónapja és én kihagytam a megkönnyebbülés lehetőségeit, sőt módszeresen hagytam el minden segítséget az életemből. Így kelt életre bennem a ragaszkodás, így lépett a színpadra az, mit eddig eleinte csak figyelmen kívül hagytam, aztán takargattam, mostanság meg fölényesen uraltnak hittem.
Mert ez egy sűrű időszak.
Nem számoltam ennyi kicsinyességgel, ennyi butasággal, ennyi félelemmel, ennyi sértettséggel.
Azt hittem, nyugalmam megalapozott.
Közben pedig csak nagy valószínűséggel egy olyan állapotba kerültem, ahol egyre több és nagyobb sokk kellett ahhoz, hogy valami megérintsen.

Körülbelül két éve voltam egy személyes, hangtálakkal segített kezelésen, vagy meditáción, ahol a terapeuta tibeti hangtálak segítségével próbált átrezegtetni, megindítani, kibontani, nem is tudom. A kezelés végén marha büszkén meséltem el segítőmnek, hogy mikor milyen érzetek, képek, információk születtek meg bennem. A lényeg a lényeg, én oda voltam a dimenzió-ugrásomtól, miközben párhuzamos síkokról - talán jövőről, vagy talán múltról - számoltam be neki, ő meg hozzá képest viszonylag 'ledöbbent' arccal várta, hogy befejezzem a mondandóm. Aztán, amikor szóhoz jutott azt ecsetelte, hogy mennyivel nehezebb engem megnyitni, mint mást, milyen iszonyat sok kell ahhoz, hogy odáig jussak feladom elmém által illúziókban őrzött önkontrollomat, mert amíg másoknak elég egy 'ping', addig rajtam már 5 tál, fél órája mindenféle behatással próbálkozott, rezgett-mozgott, zsongott-bongott, mire sikerült kiszakadnom abból, mit Én-nek hiszek.

Én hallottam ezt akkor. Fel is fogtam. De nem voltam azon a szinten, hogy a terápián elhangzott legfontosabb információként értékeljem. Nem szolgálta érdekem, sokan azt mondanák hétköznapi módon: nem akartam meghallani a lényeget.

Így évekkel később nem azt gondolom, hogy eddig hazugságokba ringattam magam. Nem. Inkább csak annyit: nem voltam elég figyelmes.
Elbíztam magam és ez nem tesz jót.
Most, egy más állapot hatására láthatom hová vezet az út, ha nem vagyok jelen.
Hogy milyen szinten tartok magammal jóga, gyakorlás vagy légzésfigyelés nélkül.
Hogy mit tesz velem a bizonytalanság.

Hogy témánál maradjak valószínűleg anyatejjel szívtam magamba a kimozdíthatóság érzését.
Azt az állapotot melynek megértéséhez és átprogramozásához nem elég egy kis ez meg az, meg egy kis ímmel-ámmal.
Valami nagyobb kell. Hogy ne megváltozzon, hanem eltűnjön.

Tanácstalan vagyok, hogy most mi legyen.
De ez még mindig jobb, mint mikor azt hittem, minden rendben.

El kell kezdenem valamit, amiről azt hittem már csinálom.
Minden fordulat érdekes.
Illúzió, hogy vannak állomások, és hogy el kell jutnom, vagy el fogok jutni valahová.
Sosem tettem lépéseket, amik egymást követték.
Sosem jutottam A-ból B-be.
Csak egyszer ilyen voltam, másszor meg olyan.

Most örüljek, vagy sírjak?

Törekvés

Adott a közösség, mely mindenféle módon szűr.
Elvi alapon leginkább.
Címkézi a jelentkezőket, akik sorban állva várják, rájuk milyen címke kerül.
Megfelelt?
Elutasítva?

Adott az egyén, aki rendben van. A Vízöntő Kor belső sugallatával, értve és élve a forradalmat, de együttműködésre nem képesen.
"Közösen kéne jó dolgokat létrehozni!
Itt ez a jó kis közösség. Mi lenne, ha megpróbálnám?"

Az egyén azt gondolja, eléggé ismeri magát. Az egyén úgy látja, a közösség törekvéseivel képes azonosulni.
Az egyén azt feltételezi, a jó szándék mindenhol elkel.

A közösség közben az egyén törekvéseiben a hibákat keresi, mivel azokat kell megmutatnia neki, hiszen az egyén akkor válik jobbá, ha hibáit kiköszörüli.
És tudjuk.
Aki keres, az talál.

Adott a közösség, mely a szűrő pontrácsain ki-kikukkantva lassan abba fárad bele, hogy nem tud már olyan kis címkét gyártani, amit ki tudna szórni a rácson, hátha azok valaki arra járóra valahogy ráragadnának.

Adott az egyén, mely abba áldozza minden addig szerzett erejét, hogy görcsössé váljon az akarásban, hogy rácspontméretűre nyomorítsa magát, hogy beférjen a szűrőn.

És pont akkor, mikor a Megfelelt címkét a szél az adott egyén  homlokára hordaná, az egyén megrázza magát, felméri állapotát, s rájön, utoljára akkor volt ilyen szarkupac, mikor mindent megtett azért, hogy egy régvolt közösség tagjaként ne titulálják közösségrombolónak forradalmi ötleteiért. (Ugyanazon elvekért, melyek alapján ez a mostani közösség tagjait szűri.)

Vissza a kör elejére.

Adott az Egyén, aki rendben van.
Adott a Közösség, mely mindenféle módon szűr.

Ki láthat szépnek?

A nő szépsége nem az arcápolásból ered, hanem a lelkéből tükröződik: abból a törődésből, amit szerető szívvel ad, és abból a szenvedélyből, amit mutat.

(Audrey Hepburn)

Többen mondták, hogy fénylek mellette.
Nem láttam másnak a tekintetem, míg erre képre nem mutattak.
S láttam a csillogó fényalagutat.
Akkor épp összekötött.
Csak adni akartam, átadni magam.

Feladat

Lótuszülésből figyelem remegő térdeid.

Bátorságot önteni.
Milyen lehetetlen feladat.

Ezerszer bebizonyosodott, hogy lehetetlen.
S ezerszer az is, hogy feladat.

Hányszor neveztem már gyávának magam ebben az életemben?
Hányféle félelmet tanultam már elengedni?

Ahogy tükreimbe nézek, láthatom: szinte egyet sem.
Mégis megteszem, mert megkívánja a helyzet: bátorítok.

Hol az az erő, melyből ilyenkor merítek, ha saját ügyeimben állítom, hiányzik belőlem?

2012 trailer

XVI. A Torony

A Torony azt mutatja, hogy a vélt biztonságból magunk köré emelt falak hirtelen inogni kezdenek. Általában olyan struktúrákról és dimenziókról van szó, melyek túl szűkké váltak számunkra. Ez érintheti meggyőződéseinket és alapelveinket éppúgy, mint szakmai és pénzügyi biztonságra vonatkozó elképzeléseinket, nem utolsó sorban baráti és egyéb személyes kapcsolatainkat. A torony mindenesetre olyan koncepciót jelképez, mely régebben jótékony biztonságot, talán még védettséget is adott számunkra, de melyből mostanra kinőttünk. Általában meglepő tapasztalatok, néha sziporkázó ötletek, melyek romba döntik a régi koncepciót. Mivel itt elsősorban biztonságunk vélt bázisáról van szó, ezeket a hirtelen változásokat gyakran katasztrófaként éljük meg. Csak az első sokk elmúltával érezzük megkönnyebbülten, hogy régi tehertől szabadultunk meg. Ezt az áttörést akár saját felismerésünk, akár külső esemény is kiválthatja.

A Ji Csing erről a következőket mondja: "A villámlással és dörgéssel érkező vihar legyőzi a természet romboló feszültségeit." 

(forrás: tarrdaniel.com) 

Lassan egy hónapja figyelem a körök, spirálok, utak tekergését, ahogy az Univerzum új rendbe áll.

Segítőként több kéretlen, eddig ismeretlen erő nyúlt időről időre leeresztett karjaim után, és könyökömet megtámasztva segített újra és újra továbblépnem. Már a harmadik telet szántam ugyanannak a felismerésnek, s úgy érzem, most valaki megszólalt bennem: "Meddig akarod még áltatni magad?"

"Kicsoda, én?"  - kérdeztem vissza évről évre. 

Most azonban elérkezett egy pillanat, amikor megremegett lábam alatt a föld, le kellett ülnöm.

Tenyereim a porban úsztatva ujjaim a szokásos kapaszkodók után kerestek. De most nem találtak, semmit nem találtak.

Előre borultam, homlokom a földre tapasztottam, és hagytam hadd folyjon belém az élet. Amikor újra felpillantottam, előttem egy magas, romos kilátót láttam, amint egy kismadár röppent a legtetejére. A pillanat elsötétült, majd újra kifényesedett, a kismadár egy hosszú másodpercre tekintetével tekintetembe mélyedt, majd fölröppent. Az elrugaszkodás lendülete elég volt, a kilátó meginogott, majd lassan apró darabjaira hullott.

2011. decemberében elkezdődött. Fényesednek az igazak, s porba hullnak a nagyotmondók.

Huszonegyedikén máglyára került minden, mit szennyesként magammal hurcoltam, huszonkettedikén pedig bezárult egy kör, s új nap kélt.

„Itt vagyok.”

Beljebb

Egyenes háttal törökülésben ülve oldalra tekintek: csikorgó nyakcsigolyáim jelzik, szűkebb lett a belátott tér, keskenyebb a fény befogadására szívemig kitaposott lelki ösvény. Egyenletes lélegzésem újra és újra áttöri, majd magába szívja az áramló teret. A fókusz fix, a végpont beláthatatlan távban, utolsó leheletemig osztom a bennem buzgó erőt. Zsoldosként töröm az utat, magányosan menetelek feledve kényelmet, otthon melegét, szeretteket, testet, lelket. Egy életre kelt program vagyok, mit marionettként a szellem működtet.
Nem ismerek ennél nagyobb szabadságot.

Idővel

Ismét eltelt egy hónap.
Még számolom a napokat, de már nem emlékszem, miért.