Egyenes háttal törökülésben ülve oldalra tekintek: csikorgó nyakcsigolyáim jelzik, szűkebb lett a belátott tér, keskenyebb a fény befogadására szívemig kitaposott lelki ösvény. Egyenletes lélegzésem újra és újra áttöri, majd magába szívja az áramló teret. A fókusz fix, a végpont beláthatatlan távban, utolsó leheletemig osztom a bennem buzgó erőt. Zsoldosként töröm az utat, magányosan menetelek feledve kényelmet, otthon melegét, szeretteket, testet, lelket. Egy életre kelt program vagyok, mit marionettként a szellem működtet.
Nem ismerek ennél nagyobb szabadságot.
Nem ismerek ennél nagyobb szabadságot.
:)
VálaszTörlés