Hónapok teltek el, s élő egyenesben, valamilyen szinten tudatosan figyelhetem meg, ahogy új szokásaimat meghatározza az érzelmi trauma. Apróságok ezek, mégis észrevehetőek; ha elvonatkoztatok ösztönösségüktől, mulatságosnak tűnnek. A 'történet' elején az energia életben tartása volt a cél. Ez tulajdonképpen olyasmi, mint a tetszeni akarás. Meghatároztam egy képet, amiről azt gondoltam, talán, ha olyan lennék, újra megjelenne ő is az életemben. Ez volt a könnyebb rész, mert sok elemében épp egybevágott azon törekvésemmel, hogy megtaláljam személyiségem azon összetevőit, amelyeket egyes előző érzelmi traumák hatására elhagytam, vagy átalakítottam:-) Így térhetett vissza az inkább egyedi öltözködés, a smink, vagy épp a cinemánia, az írás, a kreatív szellem szeretettel való felélesztése. Emellett viszont megjelentek olyan új összetevők is ez életemben, amikre a félelem egy igen érdekes - magát megnevezni nem kívánó - elegye szolgáltat okot. Ilyen például a fővároshoz való érzelmi viszonyulásom negatívba fordulása. A legszembetűnőbb persze az abszolút kedvenc hely, a Szabadság-híd és környéke, végletekig menő elutasítása. Amikor közös élmények helyszínein járok, elkap egy gyomorforgató érzés, ami szó szerint rossz szájízzel párosul. (már értem, honnan e kifejezés)
Emellett ott vannak a napi rutinban bekövetkezett változások: a Csendes környékének kerülése, ha kényszer hatására mégis betérek, sosem nézek a legfényesebb sarokban elhelyezett asztal felé; aztán új útvonalat választottam munkába menet, még gondolatban is kerülöm a Kálvin téri éjjel-nappalit, ugyanígy a Jászai Mari teret, vagy a Rózsa utcát - nem mellesleg ez utóbbi a kedvenc fővárosi éttermem 'beáldozásával' járt együtt.
Ha a kedvenc indiai éttermemben eszem, sosem kérek az addig favorizált vegetáriánus menüből, inkább az egyedi fogásokból választok. Megfordítva alszom az ágyon, sohasem azon a részen, ahol utoljára láttam őt aludni. Szerencsére, nem véletlenül totál átrendeztem a lakás alsó szintjét, úgyhogy ott nincsenek kínos pillanataim. Miután használatuk közben a gyomrom akart kifordulni az addig imádott mandulaillatú habfürdőtől, és jázminos sampontól, mindkettőtől rövid úton megszabadultam. A legdurvább mégis a fodrászhoz járásom procedúrája. Amikor többnapos dilemma után mégis ráveszem magam a bejelentkezésre és elérkezik a kiválasztott időpont, a szalonban való megjelenésem előtt egy órával, el kezd zsibbadni a lábam. Induláskor már mindkét lábszáram olyan nehéz, mintha ólomból volna, a gyomrom egy csoffadt dióval megegyező nagyságúra szűkül, a kezeim meg-megremegnek, meghatározott időközönként kiver a hideg veríték. Szó szerint olyan, mintha egy vesztőhelyre vinnének. Pedig csak fodrászhoz megyek. Amikor végre megérkezem szinte belezuhanok a hajmosóba, mint aki épp most érkezett meg a Caminóról, s nem három utcával arrébbról indult a belvárosi szalonba. Szerencsémre kifogtam a világ egyik legjobb fej fodrászát, aki humorával oldani próbál nyilvánvalóan stresszes helyzetemen. Ezért a legmélyebb hálát érzem irányában. Persze, akárcsak bármely más embernek azóta, neki sem nézek tizedmásodpercnél hosszabban a szemébe, ami kábé annyira lehet zavaró, mint egy szemtengelyferdüléses emberrel első látásra szemkontaktust teremteni.
Pusztán 3 nap.
Mindig is tetszett a kifejezés hangzása: emléksúly.
Nyomasztó dolog a jelen mellőzése.
Emellett ott vannak a napi rutinban bekövetkezett változások: a Csendes környékének kerülése, ha kényszer hatására mégis betérek, sosem nézek a legfényesebb sarokban elhelyezett asztal felé; aztán új útvonalat választottam munkába menet, még gondolatban is kerülöm a Kálvin téri éjjel-nappalit, ugyanígy a Jászai Mari teret, vagy a Rózsa utcát - nem mellesleg ez utóbbi a kedvenc fővárosi éttermem 'beáldozásával' járt együtt.
Ha a kedvenc indiai éttermemben eszem, sosem kérek az addig favorizált vegetáriánus menüből, inkább az egyedi fogásokból választok. Megfordítva alszom az ágyon, sohasem azon a részen, ahol utoljára láttam őt aludni. Szerencsére, nem véletlenül totál átrendeztem a lakás alsó szintjét, úgyhogy ott nincsenek kínos pillanataim. Miután használatuk közben a gyomrom akart kifordulni az addig imádott mandulaillatú habfürdőtől, és jázminos sampontól, mindkettőtől rövid úton megszabadultam. A legdurvább mégis a fodrászhoz járásom procedúrája. Amikor többnapos dilemma után mégis ráveszem magam a bejelentkezésre és elérkezik a kiválasztott időpont, a szalonban való megjelenésem előtt egy órával, el kezd zsibbadni a lábam. Induláskor már mindkét lábszáram olyan nehéz, mintha ólomból volna, a gyomrom egy csoffadt dióval megegyező nagyságúra szűkül, a kezeim meg-megremegnek, meghatározott időközönként kiver a hideg veríték. Szó szerint olyan, mintha egy vesztőhelyre vinnének. Pedig csak fodrászhoz megyek. Amikor végre megérkezem szinte belezuhanok a hajmosóba, mint aki épp most érkezett meg a Caminóról, s nem három utcával arrébbról indult a belvárosi szalonba. Szerencsémre kifogtam a világ egyik legjobb fej fodrászát, aki humorával oldani próbál nyilvánvalóan stresszes helyzetemen. Ezért a legmélyebb hálát érzem irányában. Persze, akárcsak bármely más embernek azóta, neki sem nézek tizedmásodpercnél hosszabban a szemébe, ami kábé annyira lehet zavaró, mint egy szemtengelyferdüléses emberrel első látásra szemkontaktust teremteni.
Pusztán 3 nap.
Mindig is tetszett a kifejezés hangzása: emléksúly.
Nyomasztó dolog a jelen mellőzése.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése