Nekem az írás terápia. Mióta blogot írok azóta tudatosan, előtte valahogy tudat alatt működött ez a segítő módszer.
Egy az én életemnél, egómnál sokkal többet meghatározó folyamat indult el bennem pár hónapja és én kihagytam a megkönnyebbülés lehetőségeit, sőt módszeresen hagytam el minden segítséget az életemből. Így kelt életre bennem a ragaszkodás, így lépett a színpadra az, mit eddig eleinte csak figyelmen kívül hagytam, aztán takargattam, mostanság meg fölényesen uraltnak hittem.
Mert ez egy sűrű időszak.
Nem számoltam ennyi kicsinyességgel, ennyi butasággal, ennyi félelemmel, ennyi sértettséggel.
Azt hittem, nyugalmam megalapozott.
Közben pedig csak nagy valószínűséggel egy olyan állapotba kerültem, ahol egyre több és nagyobb sokk kellett ahhoz, hogy valami megérintsen.
Körülbelül két éve voltam egy személyes, hangtálakkal segített kezelésen, vagy meditáción, ahol a terapeuta tibeti hangtálak segítségével próbált átrezegtetni, megindítani, kibontani, nem is tudom. A kezelés végén marha büszkén meséltem el segítőmnek, hogy mikor milyen érzetek, képek, információk születtek meg bennem. A lényeg a lényeg, én oda voltam a dimenzió-ugrásomtól, miközben párhuzamos síkokról - talán jövőről, vagy talán múltról - számoltam be neki, ő meg hozzá képest viszonylag 'ledöbbent' arccal várta, hogy befejezzem a mondandóm. Aztán, amikor szóhoz jutott azt ecsetelte, hogy mennyivel nehezebb engem megnyitni, mint mást, milyen iszonyat sok kell ahhoz, hogy odáig jussak feladom elmém által illúziókban őrzött önkontrollomat, mert amíg másoknak elég egy 'ping', addig rajtam már 5 tál, fél órája mindenféle behatással próbálkozott, rezgett-mozgott, zsongott-bongott, mire sikerült kiszakadnom abból, mit Én-nek hiszek.
Én hallottam ezt akkor. Fel is fogtam. De nem voltam azon a szinten, hogy a terápián elhangzott legfontosabb információként értékeljem. Nem szolgálta érdekem, sokan azt mondanák hétköznapi módon: nem akartam meghallani a lényeget.
Így évekkel később nem azt gondolom, hogy eddig hazugságokba ringattam magam. Nem. Inkább csak annyit: nem voltam elég figyelmes.
Elbíztam magam és ez nem tesz jót.
Most, egy más állapot hatására láthatom hová vezet az út, ha nem vagyok jelen.
Hogy milyen szinten tartok magammal jóga, gyakorlás vagy légzésfigyelés nélkül.
Hogy mit tesz velem a bizonytalanság.
Hogy témánál maradjak valószínűleg anyatejjel szívtam magamba a kimozdíthatóság érzését.
Azt az állapotot melynek megértéséhez és átprogramozásához nem elég egy kis ez meg az, meg egy kis ímmel-ámmal.
Valami nagyobb kell. Hogy ne megváltozzon, hanem eltűnjön.
Tanácstalan vagyok, hogy most mi legyen.
De ez még mindig jobb, mint mikor azt hittem, minden rendben.
El kell kezdenem valamit, amiről azt hittem már csinálom.
Minden fordulat érdekes.
Illúzió, hogy vannak állomások, és hogy el kell jutnom, vagy el fogok jutni valahová.
Sosem tettem lépéseket, amik egymást követték.
Sosem jutottam A-ból B-be.
Csak egyszer ilyen voltam, másszor meg olyan.
Most örüljek, vagy sírjak?
Egy az én életemnél, egómnál sokkal többet meghatározó folyamat indult el bennem pár hónapja és én kihagytam a megkönnyebbülés lehetőségeit, sőt módszeresen hagytam el minden segítséget az életemből. Így kelt életre bennem a ragaszkodás, így lépett a színpadra az, mit eddig eleinte csak figyelmen kívül hagytam, aztán takargattam, mostanság meg fölényesen uraltnak hittem.
Mert ez egy sűrű időszak.
Nem számoltam ennyi kicsinyességgel, ennyi butasággal, ennyi félelemmel, ennyi sértettséggel.
Azt hittem, nyugalmam megalapozott.
Közben pedig csak nagy valószínűséggel egy olyan állapotba kerültem, ahol egyre több és nagyobb sokk kellett ahhoz, hogy valami megérintsen.
Körülbelül két éve voltam egy személyes, hangtálakkal segített kezelésen, vagy meditáción, ahol a terapeuta tibeti hangtálak segítségével próbált átrezegtetni, megindítani, kibontani, nem is tudom. A kezelés végén marha büszkén meséltem el segítőmnek, hogy mikor milyen érzetek, képek, információk születtek meg bennem. A lényeg a lényeg, én oda voltam a dimenzió-ugrásomtól, miközben párhuzamos síkokról - talán jövőről, vagy talán múltról - számoltam be neki, ő meg hozzá képest viszonylag 'ledöbbent' arccal várta, hogy befejezzem a mondandóm. Aztán, amikor szóhoz jutott azt ecsetelte, hogy mennyivel nehezebb engem megnyitni, mint mást, milyen iszonyat sok kell ahhoz, hogy odáig jussak feladom elmém által illúziókban őrzött önkontrollomat, mert amíg másoknak elég egy 'ping', addig rajtam már 5 tál, fél órája mindenféle behatással próbálkozott, rezgett-mozgott, zsongott-bongott, mire sikerült kiszakadnom abból, mit Én-nek hiszek.
Én hallottam ezt akkor. Fel is fogtam. De nem voltam azon a szinten, hogy a terápián elhangzott legfontosabb információként értékeljem. Nem szolgálta érdekem, sokan azt mondanák hétköznapi módon: nem akartam meghallani a lényeget.
Így évekkel később nem azt gondolom, hogy eddig hazugságokba ringattam magam. Nem. Inkább csak annyit: nem voltam elég figyelmes.
Elbíztam magam és ez nem tesz jót.
Most, egy más állapot hatására láthatom hová vezet az út, ha nem vagyok jelen.
Hogy milyen szinten tartok magammal jóga, gyakorlás vagy légzésfigyelés nélkül.
Hogy mit tesz velem a bizonytalanság.
Hogy témánál maradjak valószínűleg anyatejjel szívtam magamba a kimozdíthatóság érzését.
Azt az állapotot melynek megértéséhez és átprogramozásához nem elég egy kis ez meg az, meg egy kis ímmel-ámmal.
Valami nagyobb kell. Hogy ne megváltozzon, hanem eltűnjön.
Tanácstalan vagyok, hogy most mi legyen.
De ez még mindig jobb, mint mikor azt hittem, minden rendben.
El kell kezdenem valamit, amiről azt hittem már csinálom.
Minden fordulat érdekes.
Illúzió, hogy vannak állomások, és hogy el kell jutnom, vagy el fogok jutni valahová.
Sosem tettem lépéseket, amik egymást követték.
Sosem jutottam A-ból B-be.
Csak egyszer ilyen voltam, másszor meg olyan.
Most örüljek, vagy sírjak?
Mindkettőt természetesen..!
VálaszTörlésNincs illúzió és nincs sosem és nincs A és nincs B.
Csak ilyen van és olyan és az is csupán Tebenned. :)
Szia!
VálaszTörlésHmm, megijeszt amit írsz most :)
Azaz, hogy most látod, hova jutsz jóga légzésfigy. stb. nélkül. ..legalábbis én ezt vontam le többek között.
Én is pont így vagyok mostanában. Ha kiveszem magam alól a nemes technikákat (technikának írom, de ennél sokkal többnek értem) akkor bizony egyből előjönnek a megoldhatatlan problémák. Vajon hol voltak eddig?
Úgy gondolom, csak azért törnek ilyen intenzíven elő, mert a technikák pozitív hozadékaként az utóbbi időben sokkal nehezebb szituációkba is bele mertem menni anélkül, hogy magam alá kerültem volna. Mikor kihúzom a segítő támaszokat (technikák vagy is pozitív szemlélet és gyakorlatok) akkor hideg és szürke minden, de sokkal kevésbé szürke és kevésbé hideg mint azelőtt. Csak hát azért mégis szokatlanul hidegenszürke :)
Ha úgy gondolod, anyatejjel jött minden, amire minduntalan visszatérsz azt is értem, érzem. Most az jutott eszembe, hogy ha például én 33 évig éltem hidegben, szürkében aztán meg 4-5 évig színesben, meg rózsaszínben és most kezd fakulni attól még nem biztos, hogy az első 33 év az ami az én igazi életem, alapállapotom. Természetes és "otthonos", a legkevésbé idegen, de mégsem a valódi. ((vicces reklámszlogen lehetne ez valami tévéreklámban!))...na szóval ha még élek 33-at (lehet az több is persze) ami színes akkor halálomra már tudni fogom, hogy ez az igazi, ez az alapállapot. Tehát a nagy számok törvénye alapján a színes dominált többet :) Persze mindez arra vonatkozik, hogy ha a színességhez kell valami "mankó" valami technika. Akkor inkább érdemes használni, csak lehet, hogy nem úgy ahogy eddig. Van aki meg iszik, drogozik egész életben, hogy "stabil" legyen, a környezete meg így tudja őt leginkább elfogadni. Én igazából a meditációt "ismerem" mint technikát. Ez fantasztikus egy dolog. De nem véd meg magamtól, ha nem alaposan végzem. Márpedig, ha valaki egyedül gyakorol, köztudott, hogy könnyen eltéved és csak az egóját erősíti. Épp ezért örülök, hogy vannak emberek akik néha rám tudnak szólni.
Még eszembe jutott valami. Lehet, hogy mindez amit leírtam totál offtopik, de most már nem tudom leállítani magam szóval, elkezdtem zenét tanulni egy fél éve. Baromira nehéz. Azt hittem egy ismeretlen őstehetség vagyok, és ez most ki fog derülni (haha) ehelyett azt látom, hogy kínszenvedés az egész. Skálázást sem bírom megtanulni. 2 hónapig gyakoroltam egy bonyolultabb skála formulát. az első egy hónapban csak és kizárólag azt láttam, hogy mindig ugyan abba a hibába esek. Ez a hiba forrás egész életemre jellemző amúgy. Bármit teszek mindig ugyanaz a vége. De azért gyakoroltam tovább és emlékeztem a tanár tanácsára, hogy kezdjem iszonyat lassan és addig emeljem csak mindig a tempót amíg biztonsággal játszom. Tehát folytattam. Na most telt el vagy 3 hónap és jelentem rendben megy. De ha elkezdtem volna figyelni és elemezni, hogy miért ez a hiba jön elő akkor nem tudnám a skálát most sem. Ezért sem írok blogot már. Túl nagy hangsúly került úgy a problémáimra, hogy megírtam őket szép, vagy annak hitt köntösben. Nézegettem, olvasgattam, hogy hú de jó lett, de mély és érdekes Valaki biztos olvassa majd és ugyanezt gondolja. Ez az én különlegességem, hogy szépen írok a fájdalmaimról. De mindeközben ÉN vagyok a központban. Magamat csodálom és azt várom, hogy mások is csodáljanak. tehát a fájdalmammal etetem az „egót” és hízunk csak egyre.
….te jó ég, miért írtam ennyi mindent ide???
Sufrit
Engem nem ijesztett meg, amit írtál, de örülök, hogy írtad. Igen,a blog nekem is sokszor olyan volt, mint, amit leírtál. Gyakran éreztem azt, hogy valami nagyon szép jött ki belőlem, mert nekem fájt. És igen, itt mindenhol csak az ÉN volt a középpontban. Egyszer egy barátom segített ezt meglátnom, és most te is, újra:-) Ő minden egyes szerelmi csalódásakor új blogot kezd. Gyönyörűen ír, de mindig fájdalomból születnek a sorai. Egyszer egy beszélgetés során megkérdezte, miért alakul mindig így a története, miért csalódik mindig? Mire belőlem csak kiszaladt valami, ami rajtam is képes volt fordítani: mire használod a csalódásaid? Nem azokból alkotsz?
VálaszTörlésDe, bizony.
És ez csak azért jöhetett ki belőlem, mert át tudtam érezni. Én is ezt tettem, csak nem ennyire konkrétan.
Legalábbis saját magamnak nem szúrt ennyire szemet:-)))
A szándék csak lassan vált mássá bennem blogírás közben; csak nagyon sokára lett összefoglalás, rálátás a cél, és nem az önsajnáltatás. Kicsit olyan ez már, mint ahogy a tetoválásom felkerült. Kellett, hogy a mellem fölé kerüljön, látnom kellett, hogy mankó legyen. Olyan mint a meditációban a mantra. Az én tetovám az én mantrám, valami, ami továbbléptet, valami, amit nem akarok elfelejteni sosem.
Jó, hogy írtad, és jó, hogy hosszan.
Mindig kell emlékeztető.
Mert a berögzült szokások az életem lassú gyilkosai.
Visszatérnek, kényelmesnek ígérkeznek, azok is, és aztán a pihentető úton haladva egyszer csak azon kapom magam, hogy eltűnt belőlem minden energia.
Szia,
VálaszTörlésna akkor jó :)
de közben meg rájöttem, ha már valaki szépen ír de mindig fájdalomtól azért az mégis csak szépen ír. És írni meg jó. Volt, hogy csak úgy elkezdtem írni mert volt időm és nem lett fájdalmas szomorkodós valami, hanem érdekes és másnak is az volt. Szóval remélem az ismerősöd majd hamar meggyógyul a lelki töviseitől és jó kis írásokat ír. Meg Te is ha meggondoltad magad, meg én is ha meggondoltam magam :)
És mindenki ha meggondolta magát...Az ufók is, a csillagok is, az egész univerzuuuummmm....
ÍRJATOK CSILLAGOK! :)
Sufrit