Egy : egy

Egész nap ez a Caspar David Friedrich-kép kísért.

A lelkem egy szirten állva lenézett a ködtengerbe burkolózó tájra. Egy könnyű szellő simogatva arcához ért, talán csak egy szellemtestvér kívánt inni egy kortyot a fájdalommal teli elégedettség lecsurgó könnycseppjeiből.
Hát itt vagyok, megjöttem. Lám a világ korántsem olyan, mint hittem.
Az én világom.
Kősziklák, élet nélküli kősziklák.
Közelebb a valósághoz, távolabb mindentől, ami tiszta, fényes, gyermeki.
Távolabb az érzőtől, távolabb a társastól.
De távolabb a függőtől, a szenvedőtől, az illúziókat vetítőtől is.
Távolabb tőled, távolabb mindenki mástól.
Közelebb magamhoz.
Magammal vagyok, nem egyedül.
És az erőmből még épp annyira futja, hogy levessem magam.
Újra és újra.

Csak alulról lehet fölfelé haladni.
Nincs mese.
És ez milyen igaz.
Igaz.
Nincs.