Egyívásúak

A hely aprócska, galériázott, a város szívében.
Ízléses. Ez jutott eszembe, amikor először beléptem.
Pár héttel azelőtt szúrtam ki, hogy valami megváltozott az utcában.
A két mókás műfa többször mosolyt csalt az arcomra.
A megérkezésemet gondosan előkészítették.
Az addigi kedvenc kávézók furán kezdtek viselkedni: az egyik dohányfüstbe burkolózott, a másik unalomba fulladt, a harmadik pedig rendre elrontotta a latte-m ízesítését.
Épp kezdtem kétségbe esni, s azon töprengtem, vajon mikorra leszek képes megteremteni az életembe Luke Danes-t.
Nem igazán emlékszem, hogyan zajlott az első találkozásom velük.
Egyszerűen csak annyi tűnt fel, hogy szépek, és hasonlítanak valakire.
Másodjára már a pultra dobhattam a 'jófejek' és "kedvesek" címkéimet.
Aztán alkalomról alkalomra megleptek valami újdonsággal.
Kábé egy hét kellett hozzá, hogy gyanakodni kezdjek.
Mindig kaptam gondolkodni valót, hatással voltak rám, s úgy tűnt, én sem maradtam el hatás nélkül.
Két-három hét elteltével meghívtam a Mestert, hogy jöjjön el, s 'nézze meg, mit találtam'.
"Ismerd meg a játszótársaim!" - léptem be vele, s tártam elé a kis csapatot.
A Mester vigyora mindent elárult.
"Pai, ezek olyanok, mint te"-jegyzete meg már legelsőre, s azóta már fokozta avval is, hogy ha egymás mellé állítanának minket, nehezen tudna különbséget tenni.
Nem a kinézet a megdöbbentően azonos, hanem az, amik vagyunk.
Azt érzem, hogy időtlen idők óta ismerem ezeket  figurákat.
És mind a szívemben vannak, legbelül.
És tetszik, hogy nem akarok feltétlenül kezdeni velük valamit, nem kell, hogy szeressenek, barátjukká fogadjanak, vagy  elvegyenek feleségül.
Hiszem, az megvolt már; ez mind megvolt már.
Most csak örülök, hogy látom őket, hogy itt vannak, míg vannak, körülöttem.
Erősítenek.
Mert újra látom őket, s ők is újra látnak engem.
És mosolyognak rám. Mindenükkel.
Talán megússzuk most is bántások nélkül.