Rengeteg számomra fontos történet zajlik bennem, rengeteg hatás ér, sok mindenből sokfélét tanultam az elmúlt hét során.
Az utazás elmaradásával befelé indultam. Új terveket kovácsoltam, melyeket már most látom, hogy nem fogok megvalósítani. A terveim nyilvánvalóan csak arra használom, hogy szemrehányásokat tehessek magamnak megvalósulatlanságuk miatt. Megfigyelésem szerint ez tipikus januári és szeptemberi viselkedés. A nyár elmúltával ilyenkor is összegzünk, az aratással nyilvánvalóvá válik, mit tettünk eddig, miből kell gazdálkodni a hátralévő időben.
Persze pusztán véletlen lehet, hogy a számvetés időszaka egybeesik az allergiaszezonnal, amikor ki-ki (egyre többen) saját maga ellen fordul: kudarcaink miatt érzett belső feszültségünkből fakadó, elfojtott dühünknek célpontjaként legtöbbünk saját magunkat állítjuk be ahhoz a bizonyos falhoz. Mivel nem szeretjük látni, hogy nem úgy haladunk, ahogy szeretnénk, sírunk. Mivel jól tudjuk, hogy ennek okai csak mi lehetünk, ugatásszerű hangokat hallatva tüsszögünk, mivel saját magunkra csak nem kiabálhatunk... És a kedvenc fordulatom itt is él: az elnyomás nem segít, csak ront, a félrenézés nem lehetséges.
Nem egyszerű időszak ez. Egy szűz jegyűnek mégis erőt ad, hogy hazatért, hogy eljött az ő ideje. Az ősz illatával, az éjszakai lehűlések közbeni fellélegzéssel, a sárguló levelek színes látványával feltöltve ellensúlyokat rakosgat az ilyenkor el-elbillenő mérlegre.
A születésnapom ismét azt a meglepetést hordozta, amit mostanság egyre többször felfedezek. Ahogy Cherrygirl viccesen megfogalmazta: "Én mindig mondom, hogy téged mindenki szeret. Lehet ezért utálsz annyira?" Jó móka, és még jobb tanítás.
Volt már ilyenem, három éve pont ugyanezt tapasztaltam, hasonló megdöbbenéssel, és hasonlós sóvárgással legbelül egyetlen személy figyelme iránt.
Most, hogy újra látom ezt, kicsit kívülről szemlélhetem, s a szituációk feltűnő ismétlődése akár szórakoztató is lehetne. De én inkább megrémülök.
Félelemmel tölt el, hogy az önámításom ismét véget érhet. Olyan jól esne rózsaszínnek látni mindent.
Ehelyett a kép egyre szürkébb, egyre 'valósabb', egyre jobban rám hasonlít.
Csak remélem, hogy nem 'a szenvedő' az igazi az arcom.
Nem. Nem csak remélem. Tudom.
Az utazás elmaradásával befelé indultam. Új terveket kovácsoltam, melyeket már most látom, hogy nem fogok megvalósítani. A terveim nyilvánvalóan csak arra használom, hogy szemrehányásokat tehessek magamnak megvalósulatlanságuk miatt. Megfigyelésem szerint ez tipikus januári és szeptemberi viselkedés. A nyár elmúltával ilyenkor is összegzünk, az aratással nyilvánvalóvá válik, mit tettünk eddig, miből kell gazdálkodni a hátralévő időben.
Persze pusztán véletlen lehet, hogy a számvetés időszaka egybeesik az allergiaszezonnal, amikor ki-ki (egyre többen) saját maga ellen fordul: kudarcaink miatt érzett belső feszültségünkből fakadó, elfojtott dühünknek célpontjaként legtöbbünk saját magunkat állítjuk be ahhoz a bizonyos falhoz. Mivel nem szeretjük látni, hogy nem úgy haladunk, ahogy szeretnénk, sírunk. Mivel jól tudjuk, hogy ennek okai csak mi lehetünk, ugatásszerű hangokat hallatva tüsszögünk, mivel saját magunkra csak nem kiabálhatunk... És a kedvenc fordulatom itt is él: az elnyomás nem segít, csak ront, a félrenézés nem lehetséges.
Nem egyszerű időszak ez. Egy szűz jegyűnek mégis erőt ad, hogy hazatért, hogy eljött az ő ideje. Az ősz illatával, az éjszakai lehűlések közbeni fellélegzéssel, a sárguló levelek színes látványával feltöltve ellensúlyokat rakosgat az ilyenkor el-elbillenő mérlegre.
A születésnapom ismét azt a meglepetést hordozta, amit mostanság egyre többször felfedezek. Ahogy Cherrygirl viccesen megfogalmazta: "Én mindig mondom, hogy téged mindenki szeret. Lehet ezért utálsz annyira?" Jó móka, és még jobb tanítás.
Volt már ilyenem, három éve pont ugyanezt tapasztaltam, hasonló megdöbbenéssel, és hasonlós sóvárgással legbelül egyetlen személy figyelme iránt.
Most, hogy újra látom ezt, kicsit kívülről szemlélhetem, s a szituációk feltűnő ismétlődése akár szórakoztató is lehetne. De én inkább megrémülök.
Félelemmel tölt el, hogy az önámításom ismét véget érhet. Olyan jól esne rózsaszínnek látni mindent.
Ehelyett a kép egyre szürkébb, egyre 'valósabb', egyre jobban rám hasonlít.
Csak remélem, hogy nem 'a szenvedő' az igazi az arcom.
Nem. Nem csak remélem. Tudom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése