Strange days
Különös érzés kerített hatalmába ma reggel.
Ismerős, szokásos, gyakran visszatérő.
Tizenkettedike van.
Ennyi.
Holnap ismét ünnepre díszítem lelkem.
The Help
December elején a főiskolai barátom megkeresett, és azt mondta, segíteni szeretne nekem.
Nem igazán értettem, mire gondol: nem kértem ugyanis segítséget.
Azt mondta, nem tudja, miben kellene nekem segítség, s azt sem tudja, mit segíthetne.
Mégis úgy érzi, hogy nála van egy kulcs ahhoz, hogy jobb legyen nekem.
Merthogy azt látja, hogy van bennem egy különös szomorúság.
Bármit teszek, mondok, vagy bármit is sugárzok, ez a szomorúság átsüt rajta.
A Mester figyelmeztetett, vizsgáljam meg, kinek a szomorúságáról van szó.
Megvizsgáltam. Nem vagyok sokkal előrébb.
Nem értem bö akarását, miért hiszi, hogy meg kell engem menteni.
A szomorúság lehet az övé, nyilván; nem szánt magának könnyű sorsot.
De hogyan hagyhatnám figyelmen kívül az érzést, mely amikor ez a szó - 'szomorúságod' - elhangzott, legbelül megmozdított valamit.
Egy pillanatra egy kis zugban az összekuszálódott belsőmben apró lángocska gyúlt.
Egyébként meg, hogyan is lehetne bárki boldog ebben a világban?
Tudjuk már rég a választ, hogy aki kifelé néz álmodik, aki befelé, ébred. (szép gondolat volt Jungtól)
De nem egyszerű.
Amikor befelé tekintek, gyakran gondolom azt, elmenekülni próbálok csak a körülöttem zajló események elől.
Valós-e az a boldogság, amit akkor érzek, mikor reggelente a hűvös időben nyitott kabáttal sietek munkába, és a Múzeum kertjének öreg fáira felpillantva a tört fényben elmélázok azok és a pillanatok tökéletességéről.
Szeretem a tiszta, ártatlan, érintetlen jelenségeket.
Szeretem a képeket, amikből hiányzik az ember.
Hol a hiba?
Különös érzés kerített hatalmába ma reggel.
Ismerős, szokásos, gyakran visszatérő.
Tizenkettedike van.
Ennyi.
Holnap ismét ünnepre díszítem lelkem.
The Help
December elején a főiskolai barátom megkeresett, és azt mondta, segíteni szeretne nekem.
Nem igazán értettem, mire gondol: nem kértem ugyanis segítséget.
Azt mondta, nem tudja, miben kellene nekem segítség, s azt sem tudja, mit segíthetne.
Mégis úgy érzi, hogy nála van egy kulcs ahhoz, hogy jobb legyen nekem.
Merthogy azt látja, hogy van bennem egy különös szomorúság.
Bármit teszek, mondok, vagy bármit is sugárzok, ez a szomorúság átsüt rajta.
A Mester figyelmeztetett, vizsgáljam meg, kinek a szomorúságáról van szó.
Megvizsgáltam. Nem vagyok sokkal előrébb.
Nem értem bö akarását, miért hiszi, hogy meg kell engem menteni.
A szomorúság lehet az övé, nyilván; nem szánt magának könnyű sorsot.
De hogyan hagyhatnám figyelmen kívül az érzést, mely amikor ez a szó - 'szomorúságod' - elhangzott, legbelül megmozdított valamit.
Egy pillanatra egy kis zugban az összekuszálódott belsőmben apró lángocska gyúlt.
Egyébként meg, hogyan is lehetne bárki boldog ebben a világban?
Tudjuk már rég a választ, hogy aki kifelé néz álmodik, aki befelé, ébred. (szép gondolat volt Jungtól)
De nem egyszerű.
Amikor befelé tekintek, gyakran gondolom azt, elmenekülni próbálok csak a körülöttem zajló események elől.
Valós-e az a boldogság, amit akkor érzek, mikor reggelente a hűvös időben nyitott kabáttal sietek munkába, és a Múzeum kertjének öreg fáira felpillantva a tört fényben elmélázok azok és a pillanatok tökéletességéről.
Szeretem a tiszta, ártatlan, érintetlen jelenségeket.
Szeretem a képeket, amikből hiányzik az ember.
Hol a hiba?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése