Amikor napok és alkalmak tűnnek el tényleges lélekmunka nélkül rövid idő alatt kiüresedem.
Kiüresedés alatt értem azt, hogy még erőltetés árán sem jut eszembe egy kérdés sem arról, ki lehetek én.
Ilyenkor visszahúzódni van kedvem. Régen vágyaimmal "szabadítottam ki" magam ebből az állapotból, manapság egyre több időt és elmét fecsérlek arra, hogy átvegyem a mindig ugyanannyi pontból álló listát gondolatban, hogy rájöjjek "ez már nem motivál, ez sem, ez sem, ez sem...."
Lekerültek a szélsőséges érzelmekre sarkalló szavakról, gondolatbeli szituációkról a rájuk tapadt érzések, s helyükben maradtak a szürke képek, vagy az egyszerű - töltés nélküli - szavak.
Ilyenkor mindig úgy érzem életkedvemből hagytam el kicsit. Minden egyes pont eddigi önmagamat jellemezte. Minden egyes ilyen pont egy fajta én-vonás volt.
Ilyenkor szembesülök azzal, hogyan kezdek el szürkülni.
S az esetek nagy többségében ez a felismerés mély bánatba sodor.
De pár napja, talán négy is van:-), az egyéniségem elhagyásának jelei nem zavarnak.
Sőt.
Egybeolvadás élményem volt, s szeretnék annyira átlagos lenni, hogy ugyanolyan legyek, mint bárki más ezen a Földön. Egy akarok lenni veled, veled és veled is.
A lényeget akarom megtapasztalni, s nyugalomra találni, felolvadni benne.
Égbolt vagyok, víztükör vagyok, madárfütty és hópihe, szellő és ringó faág... az asztalra csapó kezed vagyok, elfojtott dühöd, s remegő ajkad....az érintésed vagyok, a melegség a szívedben, a mosolyod vagyok...puha lényeged,
mely kiárad
és visszatér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése