És abban a pillanatban megértettem. Ez ugyanaz a pillanat volt, amikor egy tó felszínén hangos robajjal megrepedt a jégtakaró. Ugyanaz a pillanat, amikor valahol becsapódott egy súlyos ajtó. Ugyanaz a pillanat, amikor végül mégiscsak kicsordult egy könnycsepp. Ugyanaz a pillanat, amikor egy szúró fájdalom nyilallt egy szív közepébe. Ugyanaz a pillanat, amikor bennszakadt egy lélegzet. Ugyanaz a pillanat, amikor egy penge élőhúsba szalad. Ugyanaz a pillanat, amikor valaki fájdalomtól felsikolt. Ugyanaz a pillanat, mikor egy gyermek megbotolván földre esett.
Egy röpke pillanat. Mely azonos azzal, mikor egy folyó végül áttöri a gátat. Azonos azzal, mikor kibomlik egy csomó. Azonos azzal, mikor felcsendül egy kacaj. Azonos azzal, mikor megszűnik egy görcs. Azonos azzal, mikor valaki terheitől szabadultan felsóhajt. Azonos azzal, mikor két kéz végre eléri egymást. Azonos azzal, amikor fáradtságot felváltja a érzés nélküli elernyedés. Azonos azzal, amikor egy kiscica homlokát egy kutyus orrához dörgöli.
Egyszerű dolgok ezek. Megérteni őket, annyi, mint elfogadni a megváltoztathatatlant.
A karma szorítása enyhül, lassan elmarad.
Te és én mindig egyek leszünk.
A világ két különböző pontján is.