Múlt hét óta tudom, milyen az, ha az embernek mindkét könyöke fáj.
Az általam ismert legokosabb könyvek egyike - Jacques Martel: Lelki eredetű betegségek lexikona -azt írja: "több energiát is belefektethetnék abba a munkába, amit el szeretnék végezni."
Hetek óta 'túlvállalom' magam, s ahelyett, hogy szorgos munkával enyhítenék önként vállalt terheimen, az elmém csűrcsavaros járásának megfelelően, a lustaság is rám köszönt ezen időszakban, azzal a címkével ellátva: "fáradt vagyok, leterhelt vagyok, megérdemlem ezt a kis pihenést!"
Persze így csak egyre jobban terhel a "még mindig nincs kész" tudata, ami ádáz harcot vív lelkem mélyén a megfelelési kényszeremmel.
Remek program, remek fájdalom, remek harc.
Unom már.
Szokták mondogatni vélhetően nálam okosabbak: tanulj meg nemet mondani.
Milyen szívesen használnám most ezt a kis 'bölcseletet'.
Miért van az, hogy evvel a frázissal sokkal többször találkozom, mint azzal az ősi igazsággal: tartsd meg, amit ígértél!
Az elmémnek tetsző 'igazságok' egyre gyanúsabbak.
Nemcsak sejtem, érzem, miért a lustaság a hét főbűn egyike.
Befejezem, amit elkezdtem.