Még mindig ugyanott, mindig ugyanabban. A fények kicsit halványabbak, a színek törtebbek, a hangok zörejesebbek. Egy lakat rozsdásodik a lelkemen: béklyóvá nehezült anyag.
Remegő kezeket tördelve, kapkodva, szaggatottan lélegzem.
Kívülről várom a megoldást, elfeledvén mindent, amit tudottnak hittem.
Bezárkózni vágyom, eltűnni, megszűnni, de tudom jól, ez a vágy vezetett idáig, s nincs hova tovább menekülni önmagam elől.
Bármi, amit tennétek, mondanátok: nem kell. Az Elutasítás én magam vagyok.
Kívülről várom és megtagadom.
Újra jó alkalmat teremtettem, hogy marcangoljam önmagam.
Észreveszem, felismerem és nem tudom, hogyan törölhetném le arcáról a gúnyos mosolyt.
A rám jellemző gúnyos mosolyt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése