Főiskola. Esztétika óra. Elméletek szépségről, művészetről, alkotásról, katarzisról... és persze a befogadásról.
Elméletek, melyek új és új megvilágításban tüntették fel azt az egyszerű történést, amikor az ember találkozik egy műalkotással. Habár imádtam a tárgyat, sosem töprengtem el azon, kinek jut eszébe eltöprengeni ilyeneken.
És akkor egyszer csak megvan a pillanat. Hívhatnám felismerésnek, de valahogy annál, amit én felismerésnek nevezek, mégis kicsit személytelenebbül érkezett a rácsodálkozás ezen momentuma.
Nem vagyok műértő. Világ életemben - akárcsak a nagy átlag - szerettem a szép képeket, szavakat, hangokat, mozdulatokat. Érzem a művészetek létjogosultságát: a lélekemelés eszközeiként tartom számon a műalkotásokat, s mély tiszteletet érzek azok iránt, akik ismerik az ihletettség szentségét.
S pontosan ez a tisztelet vezérelt szeretett barátom kiállításának megnyitó ünnepségére is. A Váci utcai szimpatikus kis galéria még ezen az esős, téli estén is hívogatóan kacsintott rám kis ajtaján kiszűrődő melegnarancs fényeivel. Őszinte öröm áradt szét bennem, mikor belépve megláthattam, milyen sokan eljöttek, hogy együtt ünnepelhessék drága SebJanom pályafutásának újabb jelentős állomását. Pár percem maradt csak a megnyitó előtt fölmérni a terepet: a képek egymás után, folyosószerűen elhelyezkedve 4 teremben vannak kiállítva , már ismerős jazzdallamok áradnak a helyiségben, az ilyenkor szokásos vendéglátóegység a hátsó teremben berendezve. Csak pár ember nézeget képeket, a többiek társasági életet élnek. SebJanom a tőle megszokott szerény és visszafogott stílusban, elegáns vörös-feketében, még ilyenkor sem mellőzi közvetlenségét és csupaszívségét, az idők során szokásunkká vált felemelő, baráti öleléssel köszönt. Aztán a következő muzsikamentes pillanatban Vadász György kezdi megnyitó beszédét. Pár baráti szó után egy verset szaval, saját gondolatait, érzéseit SebJan alkotásairól. Szavai, érzései gyakorta egyeznek az enyémekkel, valahányszor barátom gyönyörű "fény-képeivel" szembesülhetek. A vers után hivatalosan is megnyílik a kiállítás. Habár szinte mindegyik képet láttam már, a belső teremből indulva elkezdem a művek csodálatát.
Körülbelül a képek felénél tarthatok, amikor elfog az a fura érzés, hogy valami nincs rendjén.
Mindenki beszélget, sütizik, pezsgőt iszik. A képek között sétálva pillantásom gyakran találkozik olyan pillantásokkal, melyek értetlenséget tükröznek afelett, hogy képeket nézegetek, egyedül. Körbepillantván rajtam kívül még 3 embert látok, aki ugyancsak időt szentel a művek csodálatának. A többiek egy-egy pezsgő mögül kikukkantva, egy-két sütifalat lenyelése és két pletyka elmesélese között ilyen megjegyzéseket tesznek: " Nekem még az is nagyon tetszik!" és hatalmas mélyésgekről árulkodó pillantások közepette egy képre mutatnak a sok közül.
Megdöbbenek. Aláírom, elfogult vagyok SebJannal kapcsolatosan. De képeit nézegetvén bárki észreveheti világa, információi olyan szintekről származnak, melyek mély tiszteletből fakadó leborulást, de minimum csendes elmélyülésben történő tiszta befogadást igényelnek, követelnek meg. Minden egyes alkotása szembesít azzal mennyire tele vagyok az elmém gyártotta surrogó, csörtető, csattogó zajjal, s ha érzékelni akarom alkotásai energiáit, esszenciáját muszáj vagyok ezektől mentesíteni, kiüríteni magam. Ha úgy tetszik, azt gondolom, meditációban messzire utaztanak, magasba löknek, felemelnek fénykapui és áldott üzenetei. És az elmélyült szemlélődésből származó utazás nála csak egy apró ajándék. Ha képesek vagyunk elbírni a végén ráébredhetünk üzenetei a világ teljességéről tanítanak, letűntnek hitt dimenziókról, korokról hoz elénk szemmellátható bizonyítékokat.
A befogadás ürességet kíván.
Meg kell adni neki.
Megéri.
S pontosan ez a tisztelet vezérelt szeretett barátom kiállításának megnyitó ünnepségére is. A Váci utcai szimpatikus kis galéria még ezen az esős, téli estén is hívogatóan kacsintott rám kis ajtaján kiszűrődő melegnarancs fényeivel. Őszinte öröm áradt szét bennem, mikor belépve megláthattam, milyen sokan eljöttek, hogy együtt ünnepelhessék drága SebJanom pályafutásának újabb jelentős állomását. Pár percem maradt csak a megnyitó előtt fölmérni a terepet: a képek egymás után, folyosószerűen elhelyezkedve 4 teremben vannak kiállítva , már ismerős jazzdallamok áradnak a helyiségben, az ilyenkor szokásos vendéglátóegység a hátsó teremben berendezve. Csak pár ember nézeget képeket, a többiek társasági életet élnek. SebJanom a tőle megszokott szerény és visszafogott stílusban, elegáns vörös-feketében, még ilyenkor sem mellőzi közvetlenségét és csupaszívségét, az idők során szokásunkká vált felemelő, baráti öleléssel köszönt. Aztán a következő muzsikamentes pillanatban Vadász György kezdi megnyitó beszédét. Pár baráti szó után egy verset szaval, saját gondolatait, érzéseit SebJan alkotásairól. Szavai, érzései gyakorta egyeznek az enyémekkel, valahányszor barátom gyönyörű "fény-képeivel" szembesülhetek. A vers után hivatalosan is megnyílik a kiállítás. Habár szinte mindegyik képet láttam már, a belső teremből indulva elkezdem a művek csodálatát.
Körülbelül a képek felénél tarthatok, amikor elfog az a fura érzés, hogy valami nincs rendjén.
Mindenki beszélget, sütizik, pezsgőt iszik. A képek között sétálva pillantásom gyakran találkozik olyan pillantásokkal, melyek értetlenséget tükröznek afelett, hogy képeket nézegetek, egyedül. Körbepillantván rajtam kívül még 3 embert látok, aki ugyancsak időt szentel a művek csodálatának. A többiek egy-egy pezsgő mögül kikukkantva, egy-két sütifalat lenyelése és két pletyka elmesélese között ilyen megjegyzéseket tesznek: " Nekem még az is nagyon tetszik!" és hatalmas mélyésgekről árulkodó pillantások közepette egy képre mutatnak a sok közül.
Megdöbbenek. Aláírom, elfogult vagyok SebJannal kapcsolatosan. De képeit nézegetvén bárki észreveheti világa, információi olyan szintekről származnak, melyek mély tiszteletből fakadó leborulást, de minimum csendes elmélyülésben történő tiszta befogadást igényelnek, követelnek meg. Minden egyes alkotása szembesít azzal mennyire tele vagyok az elmém gyártotta surrogó, csörtető, csattogó zajjal, s ha érzékelni akarom alkotásai energiáit, esszenciáját muszáj vagyok ezektől mentesíteni, kiüríteni magam. Ha úgy tetszik, azt gondolom, meditációban messzire utaztanak, magasba löknek, felemelnek fénykapui és áldott üzenetei. És az elmélyült szemlélődésből származó utazás nála csak egy apró ajándék. Ha képesek vagyunk elbírni a végén ráébredhetünk üzenetei a világ teljességéről tanítanak, letűntnek hitt dimenziókról, korokról hoz elénk szemmellátható bizonyítékokat.
A befogadás ürességet kíván.
Meg kell adni neki.
Megéri.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése