..hát...

nem tudok szeretni.
ragaszkodni annál inkább.
mivel nem most jöttem le a falvédőről, egyre többször kapom rajta magam, s egyre többször gyakorlom az elengedést.
ilyenkor kinyílik a világ.
de a kiindulási pont makacsul tartja magát.
nem tudok szeretni.
csak messziről kerülöm a ragaszkodási pontokat.
még messzebbről...
legmesszebbről...

"I Couldn't Let the Beauty Die..."

Van valami megmagyarázhatatlan és egyszerű szépsége a STAGE BEAUTY-nak. Pár napja láttam először és valami megragadott. Hajlok arra, hogy egyszerűen csak szeretem nézni, ahogy Claire Danes epekedik. Már Az úgy nevezett életemben is jól csinálta és Júliaként is mindent vitt. Azt nem állítanám, hogy nagy hatással van az életemre, de valami van, mégis... Inkább csak úgy fogalmaznék, érdekes egybeesés, hogy sok nagy kérdésre ad válaszokat szerepeivel. Mint egy tanítómester, távolból és nagyon áttételesen, de egy nyelvet beszél velem, ha úgy tetszik, utat mutat.

És valami lehet ebben a Richard Eyre-féle rendezési stílusban is, ami a kedvemre való. Kellemesen bizsergető érzés, ahogy manipulál képeivel. Szeretem, ha egy rendező hagyja élni színészeit. A STAGE BEAUTY is olyan, mintha apró hibák lennének benne, de számomra épp ezen momentumok mentén szerethető a film annyira.

Eme film adta vezérfonalát a gondolatsornak, melyben minap eltöprengtem vágyaimról.
Hmm.
Az elme hatalma túl nagy.
Vizualizáljam tán, hogy csökken? :-)

Mire is jó, egy napló? ......

Love&Peace:er

Hm

Bekötöm a cipőmet, majd felegyenesedem. Világos színű, egyenes szárú farmerem térdén szakadás, csípőmön öv helyet csíkos kendő. Ingem alól hosszujjú fehér póló lóg ki, mely tenyerem felét takarja. Néha szeretek megkapaszkodni.
Egy fél sóhaj hagyja el ajkaim, pillanatra behunyom a szemem, a belső csendben határozottságra lelek. Visszafordulok. Te az ajtóban állva várod távozásom. Testtartásod hanyagnak tűnik, mégis energiájában görcsösségre utal.
Szomorú pillantásod zord arckifejezéssel ellensúlyozod, s pillanatok alatt sokadik álarcodat próbálod magadra ölteni.
Milyen kár, hogy nem tudod, hogy felesleges játszanod nekem. Milyen kár, hogy neked sem adok esélyt arra, hogy megtudd.
Hát akkor.. - töröm meg a csendet - lépek. Jó pihenést, jó gondolkodást ilyesmik... - mondom zavarosan, zavarral.
Megzavar az érzés, ami belőled árad. Sosem hittem, hogy valaki ennyire szomorú lehet. Sosem éreztem magam ilyen szomorúnak.
Hát az meglesz, kösz... - mondod te, s megköszörülöd a torkod - sajnálom, hogy ilyen hamar menned kell.
Elmosolyodom. Ez őszinte. Szokatlan bizsergés jár át, másodpercek alatt összekapcsolódom veled, s átjárnak a benned halmozott érzések: feszültség, szomorúság, tanácstalanság, várakozás, s domináns vágyakozás. Megremegnek ujjaim, túl intenzív vagy.
Tekinteted a földre szegezed, s ez a gyakran ismétlődő kép most beindít...az érzések terhe alól apró kacajjal szabadulok. Felpillantasz.
Várj! - kérlek, s kezeim közé fogom az arcod. Most mutatok valamit!
Az érintésem sokkolóan hat rád, tekinteted várakozóan, reménnyel telve szegeződik rám.
Tudod mi a szép a mágiában?-kérdem lassan, minden szót nyomatékkal ejtve ki - Hogy bármikor meggondolhatod magad!
Homlokod a homlokomhoz húzom, s legmélyebb imámmal átfestem a pillanatról alkotott képed.
Amikor újra rám pillantasz mosolyod felszabadult és cinkos:
Mi történt?-kérded.
Most már te is tudsz tudatosan színezni-válaszolom.
Ragadd meg azokat a pillanatokat, melyek összetörik álomképeid! Ezek a telefonfülkék a mátrixból: lehetőségek a kilépésre.
Megfogod a kezem, s átjár az egyöntetű bizonyosság: Köszönöm, szeretlek.
Én is - s révült mosolyomban eggyé-olvadunk.

Szereposztás

Az önként vállalt szerep kudarca nem az volt, hogy a küldetés sikertelen ért véget.
Inkább csak annyi, hogy magamkreálta történetben sikerült olyan szerepbe bújni, melyet meg sem kellett volna teremteni.
Ültem és zavartan babráltam az ujjaimmal.
"Mit is kell csinálnom?" - kérdeztem a rendezőt.
A válasz nyilvánvaló kritika: "Mondd szépen: jó éjt! és húzz el!"

Aztán örvény, szédülés, hideg acélkék magány, pörgés.

Nem volt szerepem, mégis beugrottam helyettesnek eljátszani a Senkit.

Az éjszaka kivilágosodott, s újra magamra találtam.
Jó éjt!

Én és a kommunikáció.

Sokan mondják, érdekes stílusa van annak, amit én kommunikációként művelek.
Egy éve is van annak, hogy dolgozom ironikus humoromon.
Ma úgy tűnik, hiába.

Hányszor mondtam már tőlem tanácsot kérőknek: ne akarj megfelelni!
Én mégis újra és újra megpróbálom.

Azt gondolom, a sértés bármibe csomagoljuk is, sértés marad.
Ezen képes vagyok változtatni.
De meg tudom-e ítélni, hogy másnak mi a sértés?

Képtelenség.

Amikor egy kollégám várat épít üvegpoharakból, s a másik kolléga kérdésére, miszerint: "nem volt legód kiskorodban?" azt válaszolja hangjában a legnagyobb megvetéssel, hogy: "nem én a disznók közt játszottam az ólban!" én hangosan felnevetve megkérdem: " és sikerült beilleszkedni?" mindenki ledöbbent arccal megdermedve ül az asztalnál.

Meggyőződésem, hogy nem létezik olyan, hogy átlagember. A teljesség szempontjából semmi értelme nem lenne átlagosnak lenni. Vagy "köz"nek. A teljesség a különböző részekből áll össze. Sok egymástól különböző, de egymással kapcsolódó részből. Amiben minden ugyanaz, hiszen az Egy része, de mind más, hiszen máshol és mással kapcsolódik.

Ha nincs átlagember, nincs átlag-gondolkodás sem.
Akkor mégis hogy lehet, hogy a történetbeli megjegyzésemre öten közel azonos reakciót mutatva, egyöntetűen sértőnek találnak.

S hogy lehet, hogy én a nyilvánvalóan megvetéstől csöpögő megjegyzésre, melyhez párosul energetikailag a lekezelés eltaposó, megsemmisítő érzésére, humorizálva reagálok.

Holott én úgy nőttem föl, hogy a disznók között az ólban játszottam. Nem egyszer találtak mesét olvasva a malacok és kutyák között.... mégsem vettem fel. Pedig nagyon ott volt.
De pont ez az alap, a saját tapasztalatomé, amiből kiindulva eszembe se jutott sértésként kezelni a nyilvánvalót. Viszont saját tapasztalatomból kiindulva képes voltam feltenni a történet legfontosabb kérdését... a számomra legfontosabbat...

Hallgatni arany.
Csend.
Még több csend.
Egyetlen útja annak, hogy saját magamra találhassak, s ne induljak újra és újra győzelemre magam eltaposásában.

Őszintén?

Pai: Szia!
Ismeretlen ismerős: Szia!
Pai mosolyogva: Nahát! Újra találkozni! Ez mindig olyan érdekes érzés!
Ismeretlen ismerős meglepetten, némi értetlenséggel a hangjában: ÖÖÖÖ...aha...ööö...tessék?
Pai: Nem baj, ha nem ismersz meg, nekem is fura még...
Ismeretlen ismerős kicsit megnyugodva, de még mindig meglepetten: Találkoztunk már? Ne haragudj, nem ugrik be.
Pai: Na jah, nem csodálom, ki tudja hogy nézhettem ki akkor. Igazából pont csak te tudhatnád, elvégre is én belülről szemlélve magamat mindig egy 'túl szubjektív' énképpel rendelkezem csak magamról. Meg lehet, hogy akkor, amikor veled voltam nem is lány voltam. De hasonlítottam magamra, az tuti. Ha másban nem, az energetikámban van valami állandóan rám jellemző.
Ismeretlen ismerős:????
Pai: Előző életek, öö...tudod...
Ismeretlen ismerős: Jah, ahhha... azt gondolod, hogy előző életünkben már találkoztunk?
Pai: Tulajdonképpen szerintem nem sok 'új' emberrel futunk össze életünk során, csak vannak akikhez nem köt akkora feladat, törlesztés vagy hogy is fogalmazzam. Karma, ugyebár..
Ismeretlen ismerős érdeklődve: És nekünk szerinted?
Pai: Hát hogy fölismertelek az nem hagy kétséget afelől, hogy sok mindenen mentünk már keresztül együtt. De ki tudja, mi lesz most.. Mindenesetre érdekelne, hogy ki vagy most te, s ha jól látom, ki is fog derülni valamikor a jövőben.
Ismeretlen ismerős: Micsoda? Mit látsz?
Pai fülig érve: Téged, amint haladsz a körfolyosón, nálam, és én ajtót nyitok neked. Jó érzés.. azt hiszem, jóban leszünk...
Ismeretlen ismerős meghökkenve: Mikor? Ezt nem nagyon értem.
Pai vigyorogva: Előérzetek. Azok is vannak.
Ismeretlen ismerős: Huhh, kicsit fura vagy!
Pai: Ezt bóknak veszem, ha megengeded.
Ismeretlen ismerős: Aha. Ööö.. most mennem kell..
Pai: Persze, persze. Nekem is.
Ismeretlen ismerős zavartan: Akkor szia!
Pai csöndesen, de még mindig mosolyogva: Viszlát!

/

Ehelyett a valóságban:


XY hirtelen: Szia!
Erika meglepve: Szia!
X.Y gyorsan, szinte hadarva: Inni kéne valamit, hideg van kinn.
Erika félmosollyal: Hm.
X.Y minimális érdeklődést mutatva: Te mit iszol?
Erika szélesebb félmosollyal: Gyömbéres-mézes ital. Nagyon finom.
X.Y molyogva: Aha. Tényleg? Gondolom,hogy az. Mindenki ilyet iszik.
Erika körbepillantva( látva, hogy csak nála van ilyen ital) fülig érve: Hát jah.
- eltöprengve kis idő múlva: Akarod megkóstolni?
X.Y. meghökkenve: ÁÁÁ, neem...hogy is?
Erika természetesen: Engem nem zavar, ha neked nem gond. Kortyolj csak belőle!
X.Y. megkönnyebülve, zavarát mosollyal leplezve: Tényleg nem? Köszi.
Iszik. - Tényleg finom. Kicsit csíp.
Erika: Ja, kellemesen eltompít egy idő után. Segít a meditációban. És nagyon egészséges.
X.Y: Hm. Értem. Köszönöm.
Erika: Nincs mit.
X. Y. kötelességtudóan: Lassan mennünk kell. Idő van.
Erika visszahúzódva, eltávolodva: Ja, gongatnak. Még dobok egy sárgát.
X.Y. : Khm...

Erika jobbra el, X. Y. balra fel.

Egy kiállítás margójára

Főiskola. Esztétika óra. Elméletek szépségről, művészetről, alkotásról, katarzisról... és persze a befogadásról.

Elméletek, melyek új és új megvilágításban tüntették fel azt az egyszerű történést, amikor az ember találkozik egy műalkotással. Habár imádtam a tárgyat, sosem töprengtem el azon, kinek jut eszébe eltöprengeni ilyeneken.

És akkor egyszer csak megvan a pillanat. Hívhatnám felismerésnek, de valahogy annál, amit én felismerésnek nevezek, mégis kicsit személytelenebbül érkezett a rácsodálkozás ezen momentuma.

Nem vagyok műértő. Világ életemben - akárcsak a nagy átlag - szerettem a szép képeket, szavakat, hangokat, mozdulatokat. Érzem a művészetek létjogosultságát: a lélekemelés eszközeiként tartom számon a műalkotásokat, s mély tiszteletet érzek azok iránt, akik ismerik az ihletettség szentségét.


S pontosan ez a tisztelet vezérelt szeretett barátom kiállításának megnyitó ünnepségére is. A Váci utcai szimpatikus kis galéria még ezen az esős, téli estén is hívogatóan kacsintott rám kis ajtaján kiszűrődő melegnarancs fényeivel. Őszinte öröm áradt szét bennem, mikor belépve megláthattam, milyen sokan eljöttek, hogy együtt ünnepelhessék drága SebJanom pályafutásának újabb jelentős állomását. Pár percem maradt csak a megnyitó előtt fölmérni a terepet: a képek egymás után, folyosószerűen elhelyezkedve 4 teremben vannak kiállítva , már ismerős jazzdallamok áradnak a helyiségben, az ilyenkor szokásos vendéglátóegység a hátsó teremben berendezve. Csak pár ember nézeget képeket, a többiek társasági életet élnek. SebJanom a tőle megszokott szerény és visszafogott stílusban, elegáns vörös-feketében, még ilyenkor sem mellőzi közvetlenségét és csupaszívségét, az idők során szokásunkká vált felemelő, baráti öleléssel köszönt. Aztán a következő muzsikamentes pillanatban Vadász György kezdi megnyitó beszédét. Pár baráti szó után egy verset szaval, saját gondolatait, érzéseit SebJan alkotásairól. Szavai, érzései gyakorta egyeznek az enyémekkel, valahányszor barátom gyönyörű "fény-képeivel" szembesülhetek. A vers után hivatalosan is megnyílik a kiállítás. Habár szinte mindegyik képet láttam már, a belső teremből indulva elkezdem a művek csodálatát.

Körülbelül a képek felénél tarthatok, amikor elfog az a fura érzés, hogy valami nincs rendjén.
Mindenki beszélget, sütizik, pezsgőt iszik. A képek között sétálva pillantásom gyakran találkozik olyan pillantásokkal, melyek értetlenséget tükröznek afelett, hogy képeket nézegetek, egyedül. Körbepillantván rajtam kívül még 3 embert látok, aki ugyancsak időt szentel a művek csodálatának. A többiek egy-egy pezsgő mögül kikukkantva, egy-két sütifalat lenyelése és két pletyka elmesélese között ilyen megjegyzéseket tesznek: " Nekem még az is nagyon tetszik!" és hatalmas mélyésgekről árulkodó pillantások közepette egy képre mutatnak a sok közül.
Megdöbbenek. Aláírom, elfogult vagyok SebJannal kapcsolatosan. De képeit nézegetvén bárki észreveheti világa, információi olyan szintekről származnak, melyek mély tiszteletből fakadó leborulást, de minimum csendes elmélyülésben történő tiszta befogadást igényelnek, követelnek meg. Minden egyes alkotása szembesít azzal mennyire tele vagyok az elmém gyártotta surrogó, csörtető, csattogó zajjal, s ha érzékelni akarom alkotásai energiáit, esszenciáját muszáj vagyok ezektől mentesíteni, kiüríteni magam. Ha úgy tetszik, azt gondolom, meditációban messzire utaztanak, magasba löknek, felemelnek fénykapui és áldott üzenetei. És az elmélyült szemlélődésből származó utazás nála csak egy apró ajándék. Ha képesek vagyunk elbírni a végén ráébredhetünk üzenetei a világ teljességéről tanítanak, letűntnek hitt dimenziókról, korokról hoz elénk szemmellátható bizonyítékokat.


A befogadás ürességet kíván.
Meg kell adni neki.
Megéri.

Öl, butít.....

Nem tudom, ki lehetett az, aki a világtörténelemben legelőször a szerelemről beszélt, de nagyon remélem, hogy bevállaltam miatta egy negatív karmát... és legalább egyszer izomból fejbe rúgtam...