Sokan mondják, érdekes stílusa van annak, amit én kommunikációként művelek.
Egy éve is van annak, hogy dolgozom ironikus humoromon.
Ma úgy tűnik, hiába.
Hányszor mondtam már tőlem tanácsot kérőknek: ne akarj megfelelni!
Én mégis újra és újra megpróbálom.
Azt gondolom, a sértés bármibe csomagoljuk is, sértés marad.
Ezen képes vagyok változtatni.
De meg tudom-e ítélni, hogy másnak mi a sértés?
Képtelenség.
Amikor egy kollégám várat épít üvegpoharakból, s a másik kolléga kérdésére, miszerint: "nem volt legód kiskorodban?" azt válaszolja hangjában a legnagyobb megvetéssel, hogy: "nem én a disznók közt játszottam az ólban!" én hangosan felnevetve megkérdem: " és sikerült beilleszkedni?" mindenki ledöbbent arccal megdermedve ül az asztalnál.
Meggyőződésem, hogy nem létezik olyan, hogy átlagember. A teljesség szempontjából semmi értelme nem lenne átlagosnak lenni. Vagy "köz"nek. A teljesség a különböző részekből áll össze. Sok egymástól különböző, de egymással kapcsolódó részből. Amiben minden ugyanaz, hiszen az Egy része, de mind más, hiszen máshol és mással kapcsolódik.
Ha nincs átlagember, nincs átlag-gondolkodás sem.
Akkor mégis hogy lehet, hogy a történetbeli megjegyzésemre öten közel azonos reakciót mutatva, egyöntetűen sértőnek találnak.
S hogy lehet, hogy én a nyilvánvalóan megvetéstől csöpögő megjegyzésre, melyhez párosul energetikailag a lekezelés eltaposó, megsemmisítő érzésére, humorizálva reagálok.
Holott én úgy nőttem föl, hogy a disznók között az ólban játszottam. Nem egyszer találtak mesét olvasva a malacok és kutyák között.... mégsem vettem fel. Pedig nagyon ott volt.
De pont ez az alap, a saját tapasztalatomé, amiből kiindulva eszembe se jutott sértésként kezelni a nyilvánvalót. Viszont saját tapasztalatomból kiindulva képes voltam feltenni a történet legfontosabb kérdését... a számomra legfontosabbat...
Hallgatni arany.
Csend.
Még több csend.
Egyetlen útja annak, hogy saját magamra találhassak, s ne induljak újra és újra győzelemre magam eltaposásában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése