Ketten-hárman

Aki mögött ketten állnak, annak az egyensúly a legnagyobb feladata.

Aki mögött ketten állnak, annak hinnie kell önmagában.

Aki mögött ketten állnak, megtudhatja mire képes egyedül.

Aki mögött ketten állnak, adjon áldást a Teremtőnek!

Hm...

A kettő meg Egy.

Köszönöm.

Egy lépéssel hátrébb

Vajon lemaradtam, vagy én tartom a távolságot?

Elengedéssel.

A védelem ellen szólok. A szeretetért.

Amikor egyszerre több ember problémáján keresztül érzékelhetem a világot, a Mester szavai fülemben csengenek: "Fújd ki, Pai, ha nem a tiéd!"

Amikor töredékmásodperc alatt egy közös meditációban már a sokadik behatást számolom, s az eltávolításra koncentrálok, szorgalmas munkám erőlködéssé fajul. A bennem lévő buddha lótuszán ülve, békés mosollyal rám tekint. Üzenete villanásnyi idő alatt szemléletet változtat.

Megértve a bölcsességet: ami kinn, az benn.

Minden, ami eddig ellenem irányult egyszerre csak a sajátom lett. Energiatestem fújással még sosem nőtt akkorára, mint amikor megértem, minden ami bennem van a másoké is, s minden ami bennük, az enyém.
Nincsen más, csak belső lényegem, mely mindannyiuk lényege ugyanúgy.
Nincs kívül, s nincs belül.
Nem lehet a végtelent kívülről körülölelni.



Megtapasztaltam valamit...

Arról, ami még készül...

Jelentéktelennek érzem magam, ha nem lehetek különleges..

Vajon lehet ez az út az Egységbe?






Béke. Béke. Béke.

Rombolva

A létező biztos egységben elég egy apró pontocska, egy piciny repedés és máris beverhető egy szög.
Állandó, hangtalan, sima csend..egy tükörsima vízfelület találkozik egy apró esőcseppel.
Felkavar, megremegtet.
A rombolás maga a vágy.
Egy a Szellemet teljesen nélkülöző, pusztán elme-szülte támadás.
S oda a kapcsolat, a belső béke hangtalan megremeg, majd eltűnik. S marad egy energikusan újra és újra összehúzódó szív, egy forró véráram, egy tűzben égő test, mely csupán porrá lehet.
Elemésztő, elsorvasztó, önmagamat felismerhetetlenné romboló érzések kavarognak, hullámzik a tér, a dimenzióváltások fényoszlopként villannak a lényeg felett szemet-hunyó illúzióban.

S a gyötrelem vége a felismerésből születik, az ürességben talált enyhet adó áldásban.
Végy magadhoz!

...

Minden út.

Elmejáték

Érdekes az elme működése. Ahogy egyetlen szándékra, gondolatra, szóra, tettre egész füzérnyi anyagot képes egy szempillantás töredéke alatt felhúzni.

Bárcsak elmék építhetnék a világ békéjét, a Földgolyó gyógyulását, a lényeket összekötő szeretetet.

Ma például rákattantam egy gondolatra: egy valós eseményeket abszolút mellőző feltevésre.
Mire észrevettem magam már olyan helyen jártam, aminek még az illúziókhoz sem volt sok köze, nemhogy valósághoz. A vicces az, mindezt úgy tetem magammal, hogy a gondolati folyam, a megindult elmejáték kanyarjaiban mindig felvillant egy-egy olyan momentum, ahol - hogy úgy mondjam - kilógott a lóláb. De ez az elmét nem érdekli. Ha nem leplezem le, ezeket a bökkenőket vagy - képszerűen - bukkanókat, szimplán átugorja őket...

Bevallom őszintén felettébb szórakoztatott az a pillanat, hogy minden meggyőződésemet figyelmen kívül hagyva a gondolatfolyam végére már homlokegyenest valaki olyat csináltam magamból, akit ha álmomban meglátnék minimum felrémülnék...:-D És mindeközben teljességgel meg voltam győződve arról, hogy habár velem tökéletesen ellentétes képet alkottam magamról, az az én is én vagyok.

Szórakoztató így leleplezve ez a cselesség.
Egyébként pedig fájdalmas és szenvedésekkel teli.

Ma jól szórakoztam.
Holnap meg ki tudja.

Rázzatok föl, ha szenvednék!