Egy határozott mozdulattal berúgom az ajtót. A szobában sötét van, a helyiség valamelyik szegletében apró fényforrás aranyló fénycsíkot ír a padlóra.
Nagy levegő...
Belépek.
A levegő meglepően friss,és hűvös, holott nincsenek ablakok. Körülöttem székeken, és a padlón ismerősöket szimbolizáló alakok üldögélnek.
Egy mosolyt keresek.
Kettőt találok.
Egyet az ismerős tengervégtelen szempár alól, egy cinkos vigyort, s egy halvány félmosolyt egy eddig sosem-látottól.
A többiek lehajtják fejüket.
Még megérint a szomorúság, van akinek már fel sem tűnök.
De tudtam, hogy így lesz.
Elérkezett az ezüst-kor.
A szívem inkább kattan, mint dobban, ezüstderes hajszálaim viaszfehér arcomra tapadnak, elfagyott, hideg ajkaim egy sötétkék vonalban egyesülnek.
Még felrémlik rézszín mellkasod , amint a tenyeremmel megérintem, még látom színes szimbólumokat a csuklódon, amint karomat ragadják.
Követtelek és elmerültem benned.
De felemeltél, s most az égen kell helytállni.
Nincs már kézfogás, nincs együtt haladás.
A búcsú nem igazi. Bennem élsz.
Ez is a feladat része. Tudom jól.
Sssssssssssssssssss........
remegve felröppenek.
Köszönöm. Mindent köszönök.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése