Uborkaszezon

There are no guarantees in life
Not for the present,
Nor for the future.
All I know is
That I'm here;
Don't know for how long.
I love the way
You live so intensely
Enjoy every minute of life
With space to swing
Your arms around
Laughing loudly

Unlike me
Unlike me
Do you think I'm strange?
Unlike you
Unlike you
I am not pretending

There is no time,
There is no time,
There is no time,
Time doesn't really exist.

The past, the present,
And the future,
Are all side by side,
Hand in hand.
You move and change,
Yet you go nowhere:
Everything stays the same.
You stare at me,
And ask me questions,
Makes me nervous,
This room it keeps a constant tone
While I'm on a roller coaster

Unlike me
Unlike me
Do you think I'm strange
Unlike you
Unlike you
I am not pretending

There is no time
There is no time
There is no time
Time doesn't really exist

Van egy munkám, ami erősen kapcsolódik a sajtóhoz. Az augusztusi időszak az uborkaszezon. Ilyenkor minden csendes, hír-telen. Persze azért dolgozni kell: állandóan figyelni, a 'sosenemlehessentudni" vigyázó készenlétével.
Az uborkaszezon viszont alkalmat ad arra, hogy körbetekintsek magam körül, szélesítsem látóköröm. Az elmúlt napokban épp ezt tettem.
A keresés eredménye, hogy bővítettem egy listát a blogomon.
A kezdőpontom adott - s itt egy megragadható alkalom, hogy egy nem túl sokat érő, de hálával telt köszönetet rebegjek LeHelnek - a körbepillantás sugarát növelte pár múltbéli kapcsolat.

Régen, amikor másokat olvastam, mindig az mozgott bennem, mennyire mások ők: jobbak, kreatívabbak, színesebbek, ötletesebbek, eredetibbek mint én.
Nem csekély kisebbségi érzés dolgozott bennem. (Még nem múlt el, csak dolgoztam rajta. Ugyan kinek lehet kisebbségi érzése egyáltalán? Csak annak, aki másokhoz méri magát. És ki méri másokhoz magát? Aki kifelé figyel, ahelyett, hogy belül dolgozna...)
De napokban arra lettem figyelmes miközben blogerek sorait bújtam, hogy egy másik érzés kerít hatalmába: "Nahát, ő is csak a boldogságot keresi!" Az utak és a módok változnak. S valóban lehetnek ők jobbak, kreatívabbak, színesebbek, ötletesebbek és eredetibbek nálam (attól függ ki készítette a mércét és kinek a kezébe adta), de már nem ez számít.
Jóleső érzéssel merülök el más tapasztalataiban. Közösséget érzek, egymáshoz érő szálakat, melyek mozgásban tartják az univerzumot. Ugyanabban a ritmusban rezdültünk a mindenség végtelen pulzálásában. Egyszerre a magasba ugró részecskéket látok; egy hullámot, mely ugyanakkor ér a föveny más más szakaszához, csoportosan szárnyaló madarakat, kik szempillantás alatt azonos ütemben változtatnak irányt és repülnek tovább.

Minden, amit mástól olvasok hat rám. Hagyományos értelemben véve ismeretlen emberek változtatnak rajtam egy-egy szavukkal, gondolatukkal, verseikből, képeikből, zenéikből áradó érzésvilágukkal.

Az irodalom szeretetével kezdődött, most meg ...... milyen érdekesen változik a világ.

Néha eltöprengek azon, milyen lenne találkozni velük.
Többekről többet tudok, mint a saját anyjuk. Többek többet tudnak rólam is, bizony.
Vajon megismerhető egy ember, ha csak belső világában zajló eseményei mentén vizsgáljuk?

Felrémlik előttem Bridget Jones, amikor Mark Darcynak magyarázza, hogy egy naplóba az emberek mennyi minden butaságot lejegyeznek.

Konzerválunk. Befagyasztjuk a pillanatokat egy-egy bejegyzésünkkel.
S ha engem kérdeznének, valamelyik régebbi bejegyzésemről, talán még az is elhangozhatna a számból: " Ugyan, hol van már a tavalyi hó!"

S a világot fekete-fehérben látni kívánó, kényelmes, emberi egók, ilyenkor teszik fel a kérdést: Akkor azt nem gondoltad komolyan?

A pillanat ereje az egész világot tartja össze.
Akkor, ott, azt.

Az idő nem létezik. A MOST a Mindennel egyenlő.

Köszönöm nektek társak.
Most.