A Csendes

Érlelődik bennem a gondolat: a szemlélődés szeretete felülírja a megnyilvánulni akarást.
Gyávaság ez vajon?
A befelé-fordulás rázós út: könnyűnek semmiképp nem nevezném.
"Ez csak konfliktuskerülés!" - vetik sokan szememre, de mily fura egybeesésre lettem figyelmes a minap ... Ezt az érvet mindig csak azoktól hallom, akik megpróbálnak meggyőzni arról, hogy "nem lehet mindenkit szeretni"...
"Próbáltad már?" - szoktam én kérdezni erre.
Tipikus a válasz: "Nem, de hidd el, nem lehet!"

Sokáig azt hittem, másoktól kapom a tanítást. De tudom jól, semmit nem hiszek el, fogadok be, teszek magamévá, amit nem akarok, vagy nem vagyok képes rá, nem állok hozzá elég nyitottan.
Minden tapasztalás szűrője én vagyok.
Bennem zajlik az ajtónyitás, vagy a zárak bereteszelése.
S miközben ezt teszem, egyetlen dolgom van: figyelni azt, mikor melyiket választom épp.
„És miért?” Visszhangzik bennem az állandó kérdés.

Ha válasz nem érkezik fénnyel és nem világítja meg lelkem sötét zugait, akkor nincs értelme erőltetni. Olyankor jön az elfogadás gyakorlása.

Az őszinteség új értelmet nyert, mióta nem elvárás, hanem cselekedet.