Mélyen kavarog

Mögöttem egy megmagyarázhatatlanul hosszúnak tűnő hét. Vagy kettő? Nem tudom, mi történt velem és az idővel, de annyi minden zajlott: egyik városból a másikba estem, egyik energia követte a másikat, hogy alig bírom utolérni magam agyban.
Talán nem is kell.
Az új szemszög viszont megmaradt. Mindenkitől távol érzem magam.
Felismeréseim egymás után őrült ütemben köszöntöttek rám, mint ahogy eső után áradó folyó újabb és újabb hordalékra talál és rohan vele tova, gyakran kilépve megszokott medréből, új tájakat szemlélve.
Tulajdonképpen azt sem tudom, hogyan is kezdődött ez a fura roham.
Annyi biztos, az elmúlt időszakban életem minden területén akadt megfigyelni valóm: munka, barátok, család.
Vágyom elérni azt a pontot, ahol megnyugodhatom, de még nincs meg. Úgy érzem mindennek a kellős közepén álltam meg. Ez csak egy apró homoksziget, épp levegőt veszek a következő futam előtt.
Lemerülni, felbukkani...
Újra és újra ugyanazokat a tanításokat elemezgetni, új szemszögből meglátni...ilyenkor nem nehéz megtapasztalni, hogy minden és mindenki én vagyok.
Falazás, okoskodás, mester és tanítvány, mágia és szeretet viszonya, karma és tükör, szabadság, féltékenység, teremtés és mátrix. Hinni, érezni, minősíteni, elfogadni, választani és halogatni, tudatosnak lenni és mélyen megérintve újabb félelemre találni.
Megoszthatatlan minden újszerű gondolat.

Talán azért olyan terhes ez az érzés, mert nem a saját életemet élem, hanem mindenkiét próbálom.
Mi lehet jobb? Megosztani másokkal az utat, vagy jelzések nélkül magányos utat törni?
S létezik-e számomra ilyen választás?
Létezik-e út egyáltalán?
És én?

A folyó sodrában mélyen kavarogva most engedtem el a levegőhöz jutni akarás tépő érzését.
Innen már csak föl, vagy épp le vezethet az utam......
;-)