Egyszer-egyszer hátunk mögé lesünk.
Egyszer-egyszer megtorpanunk a következő lépés előtt.
Ilyenkor nagy levegőt szívunk magunkba, eltölt egy láthatatlan erő, az univerzum maga.
Feldolgozunk, vagy teremtünk, oly mindegy.
A szándék a fontos, nem a tett.
A motiváció az élet maga, s nem az élni akarás.
Elképzelem ahogy felettem ülsz, s megálmodsz engem. Arra gondolsz: "ernek ma írnia kell!"
Pizsibe bújtatsz, s elmerengtetsz a képernyő fölött.
Zenét választasz nekem, és ujjaimba sugalmazod kósza gondolataid.
Egy-két hibát vétesz, s törölsz is néha. Ilyenkor elakadok, s megáll az életem. A lélegzetem is kihagy, üressé merednek a pillanatok.
Olyankor nem is létezem, még bábuként összerogyni sincs lehetőségem..egyszerűen eltűnök ebből a dimenzióból.
Az hogy ez nem tűnik fel a körülöttem lévőknek, csak azért lehet, mert őket is te mozgatod.
Általad kreált valóságban csak az lehet, amit együtt képzelsz. A többi épp nincs.
Ma itt vagyok, s elhiteted, hogy teszem a dolgom, elhiteted, hogy épp jó napom van.
Csak egyetlen pillanat létezik.
Épp ez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése