Sokáig azt hittem, zuzmóságom csak folytonos lázadásom egyik megnyilvánulása.
Aztán idővel rájöttem, nem hogy múlna, inkább erősödik bennem.
Minap egy páros meditáció mentén ismét Északon jártam, s elsírtam magam a végtelen jég hideg kékje láttán.
Feltölt a hideg, szürke kitörni készülő ég látványa.
Ahogy a csipős széltől megfagy az arcom.
Ahogy a kilélegzett élet ködfelhőként távozva eggyé válik a mindenséggel.
Lassan beköszönt a tavasz.
Mindig tudom, épp mikor.
Olyankor kicsit szomorkodom a kivirágzó társak mellett.
Olyan hosszú idő, míg újra szerelmet vallhatok a hónak.
S oly kevés adatik. Túl kevés.
Még mindig csak várom, s épp távozóban integet....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése