Mesterekről még...

Múlt csütörtöki mestermániámról szóló bejegyzésem közzététele után egy órával hazafelé a vonaton 'véletlenszerűen' olvasnivalót választottam.
Megakadt egy csomagolt fájlon a szemem: Szogjal.
Idézek belőle:

"Megismervén a misztikus hagyományokat, válassz egy mestert és kövesd őt. Ha valaki elindul a szellemi utazásra, legyen türelme, kitartása, kellő bölcsessége és bátorsága, alázatossága, hogy végig is menjen rajta. Lehet, hogy megvan a karmád, hogy rátalálj egy tanárra, de azután már neked kell úgy alakítanod a karmádat, hogy kövesd ezt a mestert. Nagyon kevesen tudják közülünk, miképp kell igazán követni egy mestert, ami magában is művészet. Nem a nagy tanítás, nem a nagy mester az, ami igazán számít, hanem hogy magadban megtaláld azt az éleslátást és ügyességet, amely segít, hogy megtanuld szeretni és követni mesteredet és tanait.

Ez nem könnyű. A dolgok sohasem tökéletesek. Hogyan is lehetnének? Még a szamszárában vagyunk. Akkor is, ha már kiválasztottad mesteredet, s teljes elszántsággal követed tanítását, gyakran szembekerülsz nehézségekkel, csalódásokkal, ellentmondásokkal, tökéletlenségekkel. Ne botolj meg az akadályokban, ne add fel minden kis nehézségnél. Ezek legtöbbször csak az "én" gyermeteg érzései. Ne hagyd, hogy elvakítsanak, lásd lényeges és tartós értékeit annak, amit választottál. Ne hagyd, hogy türelmetlenséged eltérítsen az igazság iránt vállalt elkötelezettségedtől. Többször szomorúan kellett látnom, hogy sokan lelkesen és ígéretesen tanárt és tanítást választanak, s aztán amikor a legkisebb akadály jelentkezik, elkerülhetetlennek érzik, elbátortalanodnak, s visszahullanak a szamszárába, régi szokásaikba, s így éveket, talán egy egész életet vesztegetnek el.
Buddha mondta első tanításában, hogy a szamszárában minden szenvedésnek a gyökere a tudatlanság. A tudatlanság végtelennek tetszik, mindaddig, amíg meg nem szabadulunk tőle, s még akkor is, ha már ráléptünk a szellem ösvényére, elhomályosíthatja utunkat. Ha ezt észben tartod, s a tanítást szívedbe fogadod, lassan kialakul benned valamiféle éleslátás, amellyel felismered, hogy melyek is az ostobaság okozta zavarok, amelyek akkor már nem fenyegetik elkötelezettségedet, s nem téveszted el távlataidat.

Az élet, amint azt Buddha mondta, olyan rövid, mint egy villám cikázása; mégis, Wordsworth szerint: "A világ túl nagy nekünk: kapunk és adunk, elvesztegetjük erőnket." Az erő elvesztegetése, a lényeg elárulása, a csodálatos lehetőség elszalasztása, amelyet ez az élet, a természetes bardo jelent számunkra ahhoz, hogy megismerjük és megtestesítsük megvilágosodott természetünket - talán ez a leginkább szívfacsaró dolog az emberi életben. A mesterek azt mondják, hogy ne csináljunk tovább bolondot magunkból: mit tanultunk, ha a halál pillanatában nem tudjuk, kik is vagyunk valójában? Mint a Tibeti Halottaskönyv írja:

Messze jár a képzelet, nem gondolunk a közelgő halálra, Jelentéktelen dolgokkal foglalkozunk,
Üres kézzel térünk meg, teljes zavarodottságban. Megismerésre, szellemi tanításra van szükség.
Hát mért nem kezded meg a meditálást a bölcsesség ösvényén ebben a pillanatban?
Ezek a szavak a szentek szájából szólnak: Ha nem fogadod szívedbe mestered tanítását, Nem saját magadat árulod el?" (Szögjal Rinpocse: A Szellemi ösvény)

Üzenet kézbesítve.

Köszönöm Szögjal Rinpocse.