Szeretem, ahogy lassan és kényelmesen, akár egy reggeli jóleső nyújtózás, kibomlanak a történetek. Idővel helyére kerülnek a dolgok, ha kicsit visszaveszünk a tempóból, ha engedünk a gyeplőn, ha fölszámolunk az irányítás illúziójával. Egy kattintás, és máris nyílik egy ablak egy másik világra, máris új szemszögből szemlélődhetünk.
Még ezt a cigit elszívom itt a sötétben, mivel senki sem lát, hát táncolhatok magamban kicsit az "Igazság pillanata" című dalra.
A torkom köré én fontam kötelet egy-egy kedves szavad hallatán.
Magam tettem nehezebbé és küzdelmessé a perceket, órákat, napokat.
Vártalak, de sosem jöttél. Talán mert vártalak.
Talán csak csalódni akartam benned, mert sosem ígértél semmit, s én mégis egyre csak vártalak.
Minden, amit megosztottál velem igaz volt.
S az, hogy én nem osztottam meg túl sokat, okkal volt az is, bizony.
Mert csak pár pillanatban sikerült őszinte, álarc-nélküli lenni; a többiben lutriztam, hogy szerethetőnek tűnjek.
Így utólag látom, nem voltam az.
Sokszor elképzelem, milyen lett volna, megölelni téged. Talán pont olyan, mint amikor nem hagytam magam meggyőzni arról, hogy álmos vagyok, hanem tovább simogattalak lassan, amíg nem érzetem azt, hogy sejtjeinkben is képesek vagyunk kapcsolódni. Élmény volt, még ha utólag félelemmel telve hazudhatom majd magamnak is, hogy nem volt semmi különös, vagy meg sem történt. S talán ezt fogom tenni.
Bár nem akarom.
De minden akarást el kell engedni a végén.
Még a várakozást is.
Meg a reményt.
Meg az érintettséget, az érzéseket, melyek rángatnak ide-oda.
Hol hozzád, hol pedig el tőled.
Egy fordulópontként határoztalak meg már az első pillanatban.
Betettelek egy ilyen dobozba.
És most csodálkozom, hogy nem 'bírsz az lenni', csodálkozom, hogy nem is létezel.
Hogy itt sem vagy.
Hogy nem teszel azért, ami fontos.
Pedig bizonyára teszel.
Te nem akarsz megfelelni.
Nekem nem.
És ezt akartam tudni, ezt akartam ellesni tőled.
De minden akarást el kell engedni a végén.
Még a tanulni akarást is.
És lassan elmerülni....
Még ezt a cigit elszívom itt a sötétben, mivel senki sem lát, hát táncolhatok magamban kicsit az "Igazság pillanata" című dalra.
A torkom köré én fontam kötelet egy-egy kedves szavad hallatán.
Magam tettem nehezebbé és küzdelmessé a perceket, órákat, napokat.
Vártalak, de sosem jöttél. Talán mert vártalak.
Talán csak csalódni akartam benned, mert sosem ígértél semmit, s én mégis egyre csak vártalak.
Minden, amit megosztottál velem igaz volt.
S az, hogy én nem osztottam meg túl sokat, okkal volt az is, bizony.
Mert csak pár pillanatban sikerült őszinte, álarc-nélküli lenni; a többiben lutriztam, hogy szerethetőnek tűnjek.
Így utólag látom, nem voltam az.
Sokszor elképzelem, milyen lett volna, megölelni téged. Talán pont olyan, mint amikor nem hagytam magam meggyőzni arról, hogy álmos vagyok, hanem tovább simogattalak lassan, amíg nem érzetem azt, hogy sejtjeinkben is képesek vagyunk kapcsolódni. Élmény volt, még ha utólag félelemmel telve hazudhatom majd magamnak is, hogy nem volt semmi különös, vagy meg sem történt. S talán ezt fogom tenni.
Bár nem akarom.
De minden akarást el kell engedni a végén.
Még a várakozást is.
Meg a reményt.
Meg az érintettséget, az érzéseket, melyek rángatnak ide-oda.
Hol hozzád, hol pedig el tőled.
Egy fordulópontként határoztalak meg már az első pillanatban.
Betettelek egy ilyen dobozba.
És most csodálkozom, hogy nem 'bírsz az lenni', csodálkozom, hogy nem is létezel.
Hogy itt sem vagy.
Hogy nem teszel azért, ami fontos.
Pedig bizonyára teszel.
Te nem akarsz megfelelni.
Nekem nem.
És ezt akartam tudni, ezt akartam ellesni tőled.
De minden akarást el kell engedni a végén.
Még a tanulni akarást is.
És lassan elmerülni....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése