Kérdőjelek

Hetek óta fura hangulatban töltöm napjaim. Az idő múlik, történések zajlanak, emberek-állatok-növények kapcsolódnak hozzám, majd haladnak és tűnnek tova.
Az események hatására érzések kavarodnak, felismerések születnek, s változások mentén megoldásokra találok.
Mondhatni a szokásos életem élem.

Ám a furcsaságot egy kísértetként fel-felbukkanó tapasztalás adja. Minden mögött egy lépéssel hátrébb találom csak meg magam. S abban sem vagyok biztos, hogy aki ott áll és figyeli a mosolyok és grimaszok, elkerekedett pillantások és beharapott ajkak mögött zajló események sorát nem egy kicsit sötétebb,görnyedtebb, ridegebb mint én.

S ha igen, akkor?

Nem is tudom.
Figyelem, ahogy a körülöttem élő fantasztikus lények mindennapjaikat töltik. Hol elégedetten, hol kevésbé, de fejlődnek, egyre szebbek lesznek, egyre teljesebbek.
Lényüket sugározva fényükben úszom pillnatok erejéig, s aztán meghasadnak a pillanatok: ölelésekben találom magam, amiket nem tudok viszonozni, mosolyokra pillantok és úgy érzem grimasszá silányul viszontmosolyom. Még a táncórán is azt figyeltem, nem az én tudatom irányítja a mozgásom.
Nem az enyém.

De ki lehet az? Ki lakhat bennem? S miért engem választott? Miért egy kötődésre képtelen kószát?
S miért mutat rá ilyen kegyetlenül egyértelműen, ilyen félreérthetetlenül, mennyire rideg és élettelen vagyok.

Mesterem! Tudom, nem lesz más, aki szétrobbantja a falakat. Nekem kell ezt megtennem.
De én nem pusztítok. Én építek. Ez az alapprogram.
Emlékszem a szavaidra, hogy könnyű azt mondani: "ilyen vagyok", ám ha az az "ilyen" rossz nekem, akkor csak rajtam áll, csak én válztoztathatok rajta, hogy ne így legyen.

Hallottam, amit mondtatok, értem, amit jelent.

Csak én egy sorral hátrébb állok.
Valaki áll a cselekvő énem mögött. Egy ismeretlen. S nem ő a cselekvésre késztető. Ő csak várakozva figyel.
Vár valamire. Vagy valakire. Vagy valamikorra.

Bábu vagyok. Egy rongybaba.
Hány és hány mögöttes énre találok még?

Hogyan hagyjam el, ha azt sem tudom, ki ő?

Mindet kell, egyszerre.

De ezt vajon ki írja, ezt vajon ki gondolja? S mi köze neki ahhoz, ami történik velem?

Esőben

Tegnap közel voltam. Ki tudja mit jelent a tér és az idő?
Érzékelhetetlen, felfoghatatlan, lényegtelen.

Klasszikus felállás: ha boldog és kiegyensúlyozott vagyok elérek bárkit, bárhol.
Már hiányoztál, pedig nem szoktál.
Csak onnan tudom, hogy így volt, hogy "jó passzomban' téged látogattalak meg elsőként.

Amikor kiléptem a miskolci kis lakás ajtaján és megéreztem az eső illatát, elmosolyodtam. Mint egy adrenalin-injekció, úgy hatott rám a felismerés, ismét elemeket bírtunk mozgásra.

Szeretem azt a részemet, ami te vagy bennem.
Köszönlek.
Újra és újra.

Egy utazás margójára 2.

Meglepetten megtorpanok. Árnyékok táncolnak a falon. Enyémek, vagy csak követnek engem?

Elbizonytalanodom. Minden kettős, áttetsző, a feladat túl nagynak tűnik, a sebek túl mélyek.

Testem íve a kérdőjelével azonos.

Meg tudom változtatni?
Meg tudom lépni?

Jobb kézfejem forró fájdalommal görcsberándul.
Félek.

S ha félek, akkor nem hiszek.

Eltévedtem.
Kicsit összekuporodok itt.
Kicsit elhagyom magam.

Magamért lépni.. egyelőre ez a program még nem érthető.

Töltés folyamatban....

Egy utazás margójára

.
..
...
Légy szabad!
...
..
.

Narayana

Két tenyér egymásnak fordul, s egy meghajlásban eléd teszem a szívemet.
Áldás és önfeladás: terheimtől szabadít egy megnyugtatóan megsimogató láthatatlan erő.
Egy szétrobbanó univerzum erejével sóhajként szakad fel belőlem tudatlan létezésem terhe.
Egy pillanatra megpihenek, mint bábját elhagyó pillangó első röppenése előtt.
Elengedés...
Tárt karjaim mozdulatba kezdenek: energiahullámokon tovaúszó kígyóként simítom a tenyereim alá szelídült Életet.
Áramlás...
Az érintés eggyé-olvadás; határait veszti az "én" és a "te".
A tapasztalt valóság egy végtelenné váló mozdulatsor egy rezgő, hullámzó, mindent éltető közegben.
A megpihenés a nullpontjára találó tiszta szeretet, mely gyógyulást hoz.
Sejtjeinkben apró bimbókként újjászületik az élet.

Ahogy kitárult, úgy húzódik vissza.
Elengedés.
Mosoly.
Élet.
Energia.
Most.

Béke. Béke. Béke.

Köszönöm.

Nekem is, Neked is

Egy hatalmas réten fekszem.
Testem alatt süpped a föld, a fűszálak csiklandozzák arcomat.
Földillat, fűillat, hangyaillat, levegőillat, napsugárillat.
Szellő simogat, föld vigyáz, fény éltet, apró zizegő-surrogó-szöszmötölö társakkal körülvéve kapcsolódom a Mindenséggel.
Felemelkedek, lesüllyedek, kirepülök, elöntök, feltámadok, megpihenek.

Tudtad, hogy megtalálsz?
Tudtam, hogy megtalállak?
Tudtuk.


Várok és megérkezek.
Izgatott vagyok és odaadóan magamhoz vonlak.
Felemellek és lepillantok rád.
Eléd megyek s váratlanul betoppanok.
Látlak téged s érzem szinte perzselő pillantásod.
Hasonlónak tűnsz s megdöbbenek a másságodon.
Kérlellek s adakozóan nyújtom neked kincseim.

Nézz rám! Nézz szembe velem!
Érezlek, érzel.

Válj eggyé!
Odaadom, elfogadom..............s így lesz

EGY
EGY
EGY
.............

Fordulatok

Drága Cherrygirl mottójaként választott haikuval kezdem ezt a bejegyzést:
"Fölkereslek, hogy ne kelljen rádöbbenned: magamra hagytál." (Fodor Ákos)

Hát ez az. Az elme játéka, ahogy magához von, majd eltaszít,
ahogy édesnek nevez, miközben hátbaszúr.
Én vagyok ez, s mégsem én vagyok.
Ha akarom sima, ha akarom fordított...

Amikor napok óta nem adják jelét a körülöttem élők, s halók, hogy észlelnék létezésem,
elmeháborodottan - milyen helytálló itt ez a szó - elkezdek falakat építeni, árkokat ásni, hidakat rombolni, tolni-taszítani, távolságot csinálni köztem és köztük.
Minden ilyen gyors reagálásnak, mely belülről nézve a biztonság és az erő felépítésének tűnik, egyetlen mozgatórugója a félelem. S eképp a valóságban nem is épülés, hanem csonkítás.

A látszat szerint épp azon dolgozom, hogy bebiztosítsam magam. Ha az alkalom megkívánja, akár ezerszer is elismétlem, hogy senkire nincs szükségem, hiszen én vagyok az erő, az út, az igazság, néha még az Élet is...

S mi történik a színfalak mögött valójában? Rettegek, hogy nem számítok, rettegek, hogy egyszercsak eltűnök a ködben, rettegek, hogy észre sem vesznek, rettegek, hogy nincs kapcsolat...

Miközben eltaszítani való dögöknek hívom őket, épp csak a társaságukra vágyom a legjobban..

De nem illik sírva könyörögni.
Nekem? Aki az út, az erő, az igazság és néha még az Élet is....
Inkább elásom őket.
Kapu be, tűnjetek mindent látó szemem elől.

Ki mondja ezt, ki mondhatja?
Én az Igazságosztó.

Úgy bizony.
Én.





Olvadj fel bennem, olvadjak fel benned.
Künn és benn.
Ürességre vágyom, ürreségbe vágyom, ürességet vágyok...hív az üresség....