Szereposztás

Az önként vállalt szerep kudarca nem az volt, hogy a küldetés sikertelen ért véget.
Inkább csak annyi, hogy magamkreálta történetben sikerült olyan szerepbe bújni, melyet meg sem kellett volna teremteni.
Ültem és zavartan babráltam az ujjaimmal.
"Mit is kell csinálnom?" - kérdeztem a rendezőt.
A válasz nyilvánvaló kritika: "Mondd szépen: jó éjt! és húzz el!"

Aztán örvény, szédülés, hideg acélkék magány, pörgés.

Nem volt szerepem, mégis beugrottam helyettesnek eljátszani a Senkit.

Az éjszaka kivilágosodott, s újra magamra találtam.
Jó éjt!

Néha

Egyszer-egyszer hátunk mögé lesünk.
Egyszer-egyszer megtorpanunk a következő lépés előtt.
Ilyenkor nagy levegőt szívunk magunkba, eltölt egy láthatatlan erő, az univerzum maga.
Feldolgozunk, vagy teremtünk, oly mindegy.
A szándék a fontos, nem a tett.
A motiváció az élet maga, s nem az élni akarás.

Elképzelem ahogy felettem ülsz, s megálmodsz engem. Arra gondolsz: "ernek ma írnia kell!"
Pizsibe bújtatsz, s elmerengtetsz a képernyő fölött.
Zenét választasz nekem, és ujjaimba sugalmazod kósza gondolataid.
Egy-két hibát vétesz, s törölsz is néha. Ilyenkor elakadok, s megáll az életem. A lélegzetem is kihagy, üressé merednek a pillanatok.
Olyankor nem is létezem, még bábuként összerogyni sincs lehetőségem..egyszerűen eltűnök ebből a dimenzióból.
Az hogy ez nem tűnik fel a körülöttem lévőknek, csak azért lehet, mert őket is te mozgatod.
Általad kreált valóságban csak az lehet, amit együtt képzelsz. A többi épp nincs.

Ma itt vagyok, s elhiteted, hogy teszem a dolgom, elhiteted, hogy épp jó napom van.

Csak egyetlen pillanat létezik.
Épp ez.

Egyedül

Torkomban nyílvessző szúrása: akadályozza kiáltásomat.
Arcomon patakokban omlanak könnyeim.
Nem.
Nem tudom ezt a feladatot megoldani.

Egyedül lenni nem olyan, mint nélküled.

Tócsa

Éjszaka egy sűrű bokor alatt meghúzódva vártam, hogy a sikeres vadászat ereje eltöltse fáradó testemet.
Énekeltem a felhők mögött megbúvó Holdnak, s vicsorogtam a Napra, mely egyedül hagyott.
Az eső elálltával a feltöltésre váró üresség energiájával indultam utamra.
Az éjszaka népeinek surrogó zajában is feltűnt a hirtelen délről csavarodó fuvallat.
Megállok, körbe pillantok. Viszonylagos mozdulatlanság a tájban.
A meleg szél újra körém csavarodik.
Riadtan mérem fel a környezetem. Semmi nem mozdul.
Hm... szóval megint te vagy az?
Miért követsz? Nem tartottál vissza indulásom előtt, most minek kísérsz?
Előttem egy tócsa, lehajolok pár korty vízért..
"Itt vagyok" - pillantásod a tócsa tükrében éles és tiszta.
"Tudom. Mit akarsz?" - szomorúságom keresem szívem mélyén, de hiába.
"Itt vagyok" - ismétled, s belém nyilall a felismerés.
"Tudom" - ismétlem most én.
Nincs értelme menekülnöm önmagam elől.

Vajon milyen lehet a világ, ha nem én képzelem?

Válasz

Azt kérded, hogyan csinálom?
Egyik kérdésben ott volt a válasz is.
Csak a felszín rezdületlen.
A fájdalmat elmosó hírvivő utat tör magának így is.
Két napja esik.
Tudod jól,te is szoktad tompítani a vihar erejét,megfordítani a szelet...
Ilyenkor érzem, sosem vagyok egyedül.
Valaki, látod, együtt sír velem...

Aztán

Észak hidege az arcomba csap, hűvös szél fésüli a szőrszálakat testemen. Belül tűz, szellő borzongat.
Lépéseim egymás utánisága, a véget sose-nem érés ritmusában zakatolnak. Egyre erősebb az elhatározás: északra kell keresnem.
Hátam mögött a gazdag növényzetű táj lassan elmarad. Átúszom a folyót is.
Szívem kattogása lassan egyenletes rezgéssé tompul.
Előbb elhagytál, minthogy észrevettem volna.
Tiltakozni sem volt lehetőségem.
Már akkor megtetted, amikor én még annak örültem, hogy rám-találtál.
Azt mondtad, már kész vagyok.
Azt hiszed te csináltál belőlem farkast?
El vagy tévedve, én tudom az utat.
Nem látod dicsőségedtől, hogy ki vezet a végén....
Te nevethetsz, de én nem teszem.
A fájdalmam az enyém. Kettőnk helyett lettem bölcsebb és teljesebb vele.
Sajnálhatod, hogy lemaradtál erről a tanításról.
Pedig csak ez kicsi hiányozna ahhoz, hogy farkas és ember légy.

Tükröm-tükröm

És becsapódik. Rövid idő leforgása alatt három arcban látom tükröződni arcomat: az okoskodóban, az elmebetyárban és a vonzóban.
Üstökösként csapódtak be, s utolsó leheletükkel küldetést teljesítve megvilágítottak bennem három sötét zugot.
A kérdés állandó: mi zavar? majd fölváltja: miért is?
Egy mondatba sűrítve a hármat a válasz így hangzik:
1.ÉN TUDOM, 2. HOGY MIT GONDOLSZ, 3.DE EZ A SORSUNK.
Másból kiindulva irányítani a végzetet.
Mindet teszem, vagy mégsem.
Emlékszem ezekre a pillanatokra, s emlékszem arra is, amikor megadatott, hogy meglássam a három álarcot.
Amikor megértettem magas lovon ülve ugyan könnyű szánalmasnak titulálni a szomjazót, aki a fűben kúszva épp halálára készül, holott csak egy bokor s pár méter választja el őt a pataktól.
Amikor megértettem, hogy egy hanyagul odavetett szó elég ahhoz, hogy lavinát indítson abban ki épp erre a szóra kihegyezve pöckölésre várva bújt meg a magaslat tetején egy hókupac mögött.
Amikor megláttam, hogy erőmmel nem fukarkodván miképp nyúlok valamiért és vonom magamhoz, nem törődve avval, hogy mire akarom, vagy egyáltalán tudom-e bármire is használni.
Három fátyol egy anyagból szőve, a vágyból: hatalmat gyakorolni, irányítani, megszerezni.

Megtettem mind. Tudatosan is, többször, mint szerettem volna.

De milyen érdekes, amikor észreveszed egy addig öntudatlan mozdulatod, s a tükörben figyelve lassan megismétled azt: mintha először látnád és minden pontját meg akarnád ismerni. 'Tudom, hogy megtettem ezt újra és újra, és milyen különös, hogy eddig nem is tudtam, hogyan kell ezt csinálni.'

S megtörtént, ami velem még soha: megszerettem mindhárom arcom, melyek a békéhez vezető út tükrös folyosóján félve tekintettek vissza rám.
Elfogadom, hogy én vagyok mind, csak ezekből a szögekből még sosem láttam magam.
Mert az elvarázsolt kastély legizgalmasabb pontjához - a tükörlabirintushoz - sok kalandon keresztül vezet az út.
S habár ez izgalmas, a bálterem gyönyörűséges ruhái mindig továbbhaladásra ösztönöznek.